Keressük Petőfit. Emlékszem, hogy csaknem fél évszáddal ezelőtt Magyarországon indították el ezzel a címmel azt az országos mozgalmat, amelynek keretében születésének 150. évfordulója alkalmából fel akarták frissíteni emlékét. Nem kellett nagyon keresni, hiszen a diákvetélkedők résztvevői, az utcán megszólított emberek, a televíziós beszélgetések meghívottai elég sokat tudtak róla, verseit az óvodában és az iskolában is tanították.
Gyerekkoromban nem kellett keresnem Petőfit, hiszen ő maga keresett meg engem, mindannyiunkat. Ott volt az óvoda udvarán, ahol társaim énekeltek róla, de csak mint tréfás, pikáns, szájhagyomány útján terjedő hülye dalocskában, túl kicsik voltunk ahhoz, hogy tudjuk egyáltalán, kiről is szól. A későbbiekben viszont szinte minden Petőfiről szólt, amikor hazaszeretet próbáltak belénk csepegtetni, amikor harcos helytállás szellemét akarták belénk oltani, amikor ünnepi beszédeket kellett hallgatni, vagy amikor anyanyelvünk játékos, csavaros, furfangos
gazdagságát kellett elsajátítanunk. Petőfi ott volt velem mint apostol, népét talpra hívó szónok, a harc mezején elesni kívánó hős, királyokat rettentő forradalmár, a konyhába beforduló, pipára gyújtó ifjú, az anyja tyúkját méltató, felesége özvegyi jövőjére féltékeny férj. Nevet adott iskoláknak, rádióadóknak, kulturális szervezeteknek, termelőszövetkezeteknek, laktanyának, étlapokon szereplő ételeknek.
Azt olvasom, hogy utóbb még A HUN-REN Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetének kutatói is három új állatfajt neveztek el születésének 200. évfordulója alkalmából, nevezetesen egy Szingapúrban felfedezett atkafajt, egy madagaszkári rovart, valamint egy fosszilis, 71 millió évvel ezelőtt élt szárazföldi csigát.
Petőfit nem kell keresni, mindenki megtalálta benne azt, ami számára fontos. Többrétegűségét irodalomtörténészek és gyakorló költők egyaránt feltárták tanulmányaikban, verseikben, de a politikusok számára is jól jött ez a sokarcúság, mert nemzeti költőnk alakja mindig hozzáigazítható volt az aktuális politikai kurzushoz.
A kádári Magyarországon például „radikalizmusát” emelte ki beszédében az egyik ünnepi előadó, nevezetesen azt a mindenfajta elvtelen alkut elutasító magatartását, amelyet idegen hatalmakkal (értsd: a kapitalistákkal) és a dölyfös földesúri réteggel (értsd: a nép kizsákmányolóival) szemben tanúsított. Vagyis a szocializmus amolyan előfutáraként jelent meg az ünnepi emelvényeken. Az a rendszer éppen attól óvott mindenkit, hogy Petőfi nevét nacionalista nézetek alátámasztására használják, mert a szovjet tömbön belül ezt kifejezetten tiltották. Azért a költő magyarságát is hangsúlyozták, de inkább „internacionalizmusára” összpontosították a figyelmet. Nem volt nehéz, hiszen ez utóbbi vonatkozásra például Ady Endre is utalt egyik prózai írásában. Eszerint Petőfi „úgy csinálta a forradalmat, mintha Párizsban élne, úgy haragudott, utazott s mart, mint Heine. Úgy fájlalta, csúfolta a világot, mint Byron, és ha szabadságot emlegetett, fiatal tüdővel s gyermekes rajongással fújta azt világszabadsággá. Az ő népimádása az internacionalizmus egy kényszerű rítusa volt, s ő nem is a népet, hanem a népeket szerette.”
A magyarországi rendszerváltás után viszont a költő magyarságát kellett a szónoklatok középpontjába helyezni. Ez érthető is, hiszen a közélet egésze számára felüdülésként hatott, hogy már nem kellett a szovjet hatalmi elvárásokhoz igazodni, lehetett akár hivalkodni is büntetlenül a magyarsággal. Előtérbe került a „magyarok istene”, és az eskü, miszerint „lemossuk a gyalázatot”, amelyet magyarságunkra kentek a századok. Markó Béla napokban megjelent írásában azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a költő nem volt hajlandó a „globális” felszabadulás gondolatát a magyar nemzeti identitással szembeállítani, és a kettőt csakis együtt képzelte el.
Petőfit legutóbb egészen divatosan öltöztették be a napi politikai narratívába. Néhány évvel ezelőtt bátor harcost idéző képe bizonyult hasznos muníciónak a gazdasági és társadalmi nehézségekkel küszködő vezetői réteg számára, de most, az ukrajnai háború közepette kiderülni látszik, hogy Petőfi 1848. március 15-én „békemenet” élére állva hívta cselekvésre a békepárti magyarokat.
Ötven évvel ezelőtt, mint az elején említettem, kulturális projektként „kerestük” Petőfit. Erre emlékezett vissza Stancsics Erzsébet költő, az ő szavait idézem: „Most pedig elérkeztünk a 200. születésnaphoz. A kor szellemi és technikai lehetőségei sokat változtak, ma már nem keressük Petőfit, mert úgy véljük, mindent tudunk róla, velünk él. A nagy jelképről, a költészet mindentudójáról talán valóban ma már mindent tudunk… Megszámoltuk már, hány felé járt az országban gyalog, lovas kocsin, minden ház falán tábla hirdeti, ahol útközben megszállt, vagy betért egy fogadóba… Mindenhol hagyott maga után egy verset, egy vidám dalt, vagy csak a szegénységét. Nagy ára van ám minden útnak, melyek lassan mind megfakulnak, ahonnan a múltat s jövőt lehetne fürkészni. Már csak a szél kapkod fehér inge után, ezt hagyta nekünk zászlónak a legendák örökké felparázsló tüze mellett .”
Mellesleg: a nyolcvanas években egy magyar kazángyáros megtalálni vélte a szibériai Barguzinban Petőfi sírját, benne a csontokkal, melyek átvizsgálásával az illető bizonyítani próbálta, hogy a mi Sándorunk nem is halt meg Segesvárnál, hanem sokkal később, idegen földön. Nos, a tudományos vita – ha lehet egyáltalán annak nevezni – talán ma sem zárult le, de mindegy is. Petőfi akkor végérvényesen meghalt, a Bach-korszakban egy percig sem tudott volna élni. Ha megmenekült volna az orosz dzsidás halálos szúrásától, saját hazájában már nem lett volna önmaga. Kérdés, hogy mai korunkban többfunkciós emblémaként valóban Petőfit látja-e az utókor, vagy csupán az utókor látja aznapi önmagát.