Marcel Ciolacu bedobta a „Hagyjuk a hülyeségeket, Székelyföldnek soha nem lesz autonómiája” lózungot és ezzel máris beszorította az RMDSZ-t az etnikai pászmára, ahonnan aztán a választásokig vélhetően nem is fog tudni kijönni.
Közösségi oldalakon jópofa konteókat lehet olvasni arról, hogy a miniszterelnök előzőleg megbótolta a Szövetséggel, hogy előhúzza a „magyar kártyát”, s ezzel szavazásra bírja az egyébként meglehetősen apatikus és kritikus magyar választókat. A hívó szóra minden bizonnyal több ezren mozdulnak majd meg Teleorman, Dolj és Gorj megyékben is és akárcsak négy éve sűrű, tömött sorokban vonulnak majd voksolni, mert róluk köztudott, hogy mennyire szívükön viselik Székelyföld autonómiájának az ügyét. Így az RMDSZ is megugorja az öt százalékos küszöböt és ezzel a nagykoalíció is jól jár, mert ha nem jönne össze a parlamenti többség, akkor be lehet hívni a magyarokat is a kormányba.
Megítélésem szerint ez a forgatókönyv akkor lenne hihető, ha az autonómia valamiféle varázsige lenne (sohasem volt az). Az elképzelést azonban időközben sikeresen lejáratták a perifériára szorult és ezért folyton autonómiázó, frusztrált magyar politikusok. Kulcsár Terza József évente benyújtja Dr. Csapó József két évtizeddel ezelőtti, dilettáns törvénytervezetét a parlamentbe, amelyet aztán menetrendszerűen lesepernek az asztalról. (Valamiért erre mindig év végén, a téli parlamenti szünet előtt kerül sor, bizonyára nem azért, hogy a kezdeményezőnek ne legyen lehetősége a helyszínen a sajtó kérdéseire válaszolni.)
A területi autonómia gondolata ugyan nem ördögtől való, azonban csak akkor valósítható meg, ha erre van fogadókészség a többség részéről. Az autonómiázók azonban a románokat valahogy mindig kifelejtették a számításból, viszont nagyon zokon vették tőlük, ha időnként bejelentkeztek és azt mondták: szó sem lehet róla. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a koncepciónak soha nem volt egy részleteiben is kidolgozott tervezete, nem készültek tanulmányok arról, hogy egy ilyen modell hogyan illeszthető a közigazgatás országos rendszerébe, kinek illetékessége a hatásköri konfliktusok esetében dönteni, stb.
Az autonómia ügye választási gumicsont lett, amelytől szavazatokat remélnek egyes magyar politikusok, bár a felmérések azt mutatják, hogy a kérdés nem szerepel előkelő helyen a lakossági prioritások között.
Azt hiszem, hogy ezt Marcel Ciolacu is tudja. Ha szükségét érezte annak, hogy megnyilvánuljon ebben a kérdésben, annak legalább három oka lehetett:
- Kifogni a szelet a szélsőséges AUR vitorlájából, hogy ne lehessen őt nemzetietlenséggel vádolni (a román közvélemény e tekintetben semmivel sem érettebb mint a magyar).
- Kampányban a szociáldemokrata pártelnöknek érdekében állt beszorítani a most éppen ellenzékben politizáló RMDSZ-t az etnikai diskurzus mezejére, hogy az kevesebbet bírálhassa – amúgy joggal – a kormány gazdaságpolitikáját, az ország eladósítását.
- Jelzést kívánt adni a külföldnek azzal kapcsolatban, hogy az autonómiához azért nem járul hozzá, mert akkor Székelyföld nem az RMDSZ, hanem a Karmelita kolostor irányítása alá kerülne (igény lenne rá).
Talán az sem véletlen, hogy a kijelentésre akkor került sor, amikor a parlament három héttel korábban elutasította Tudor Vlad Benga volt USR képviselőnek az ország területi-közigazgatási átszervezésére vonatkozó törvénytervezetét. A kérdés azonban aligha került le a politika napirendjéről, s a hazai törvénykezési hagyományoknak megfelelően az elvetett ellenzéki tervezetek elemeit a kormány beépíti a saját tervezetébe s aztán elfogadtatja a parlamenttel.