Nem tudom, a hét elején hallgatóink közül hányan nézték végig élőben a magyarországi sportolókat díjazó gálaműsort a budapesti Operaházból, de én megtettem.
És be kell vallanom, hogy egy pillanatig sem vettem le szemem a képernyőről, mert annyira pergő, izgalmas, magával ragadó, jól előkészített, pompás hangulatú volt az egész rendezvény, hogy úgy éreztem, Magyarország ebben a több mint két órában most egy olyan arcát mutatta felénk, amelyet mi, erdélyi magyarok, a médián keresztül csak ritkán látunk.
Ezúttal ugyanis nem volt semmiféle migránsozás, a brüsszeliták és Soros nem akarták kisajátítani az egész országot, a gender-aktivisták nem óhajtottak kitűzni szivárványos zászlókat a budapesti városházára vagy óvodásokat megrontó könyveket csempészni a legeldugottabb alföldi település közösségi házába, a bal-liberálisok pedig biztosan meghúzódtak valamelyik sarokban, mert nem szidta őket senki, sőt még az sem hangzott el egyszer sem, hogy a múltban, a jelenben és a jövőben mi voltunk, vagyunk és leszünk a legszebbek, a legbátrabbak, a legokosabbak az egész világon, sajátos észjárásunkkal példát szolgáltatva mindig, mindenhol és mindenkinek.
A médiában naponta felénk áramló magyarországi gyülölethullámok valahogyan kiszorultak a falak közül és nem maradt ott más, csak az elegancia, a jó ízlés, a derű és a mosoly, az egymás megbecsülése, a fair play, ahogyan rövid, köszönő szavaikban a sportolók beszéltek.
És a díjátadó gálán, az egykori sportnagyságok meghívásával, kinyitotta kapuit a világ: nem azért, hogy azt halljuk, mit tett és mit nem tett az amerikai, a német, a francia, a lengyel, az ukrán, a szerb és ki tudja még milyen elnök vagy miniszterelnök, kinek kell és kinek nem kell győznie a közelgő európai parlamenti választásokon, és azért sem, hogy megtudjuk, nyugat és kelet között mikor leszünk nagyhatalom akkumulátorgyártásban és pálinkafőzésben, harckocsi összeszerelésben és fácántenyésztésben, hanem a színpadra álló külföldiek szavaiban ott lobogott a sportnak az a nemzedékeken átívelő, a lelkekben ízzó lángja, amely megérinti az egész földkerekséget és így válik igazán emberivé. Függetlenül attól, hogy valakik profik vagy amatőrök, szupersztárok vagy fogyatékkal élők, olyan sportágat űznek, amelyet millók és milliók követnek, vagy egész egyszerűen önmagukat szeretnék felülmúlni egyszer és mégegyszer, ma, holnap és holnapután.
Szóval, kedves hallgatóim, számomra élmény volt ez a budapesti gála. Ahogyan megszervezték, ahogyan felépítették, ahogyan közvetítették, ahogyan a hátteret megteremtették, minden apró részletre figyelve az élőzenétől kezdve egészen a remekül összevágott háttér-felvételekig. Ahogyan elkerülték a giccset, ahogyan nem volt ömlengés, hanem a mértéktartás és a rendezvényszervezői szakma uralkodott az első pillanatoktól kezdve majdhogynem az utolsókig. Valóban a sporté és a sportolóké, a szűkebb és tágabb közönségé volt ez az este, és érdemes megnézni, visszanézni valahonnan a világháló berkeiből, hogy érezzük, miért életünknek olyan kiszakíthatatlan része a sport egyéni és közösségi élménye.
Ne feledjük: az idén, a napokban elkezdődött németországi férfi kézilabda Európa-bajnokságtól a foci EB-én át egészen a párizsi olimpiáig bőven lesz rá alkalmunk.