Sokan káromolják mifelénk a házasság intézményét. A legmérsekeltebb házasságtagadók is mosolyogva hajtogatják, hogy a házasság az a divatjamúlt intézmény, amelyben megoldódnak azok a gondok, amelyek házasság nélkül nem is lennének.
Eközben Amerikában valami furcsa dolog történik! „Miért lett hirtelen mindenki házasságpárti?” – kérdezi Rebecca Traister a New York magazin életmód-mellékletében, látva a pálfordulatot.
Ahogyan szinte minden nyugati társadalomban, az Egyesült Államokban is jelentősen átalakult a házasság intézménye. 1950-ben még 80 százalék volt a házasságban élők aránya, 2020-ra viszont már 50 százalékra esett vissza. Különösen a fiatal felnőttek körében jelentős a változás. A 34 évnél fiatalabb felnőtteknek még 1978-ban is hatvan százaléka élt házasságban, ma viszont már csak harmada. Egyre nő a gyereküket egyedül nevelő szülők és a formális házasság nélkül együtt élők aránya is. A válások száma is szüntelenül emelkedik.
De mentalitásváltásra utalnak a társadalomban tapasztalható jelek, az, hogy egyre többen, egyre hangosabban beszélnek arról, hogy a házasság kívánatos dolog.
Traister nem is azt tartja meglepőnek, hogy a jobboldal szeretné megerősíteni a házasság intézményét. Elvégre a család mindig is a konzervatív értékrend központi eleme volt. De a jobboldaliak nemcsak a hagyományos értékekre hivatkoznak, hanem azt is hozzáteszik, hogy a családban élők boldogabbak és tehetősebbek, mint a szinglik, a gyerekeik pedig jobban teljesítenek az iskolában. És minő meglepetés, ez a vélekedés a szociálisan érzékeny liberálisok körében is népszerű. A házasságpárti jobb- és baloldal előszeretettel hivatkozik egyebek között Sam Peltzman közgazdász frissen publikált kutatására, amely szerint a házasság sokkal jobb indikátora az elégedettségnek, mint a vagyoni helyzet, az iskolázottság vagy bármilyen egyéb mutató. Más kutatások egyenesen azt állítják, hogy a család az elszegényedés legjobb ellenszere.
Traister egy percig sem vitatja, hogy a boldogság és a vagyoni helyzet, illetve a családi állapot között összefüggés van. Ám úgy véli, hogy a házasság támogatói felcserélik az okot az okozattal. Az, hogy kétszülős családban könnyebb az élet, jelentős részben a társadalmi intézményrendszer eredménye. A családi adókedvezmények a házaspároknak nyújt előnyöket. Arról nem is szólva, hogy a házasságban élők részben azért is boldogabbak, mert ma sokkal könnyebb elválni, mint korábban. A női emancipációnak hála, ma egyre kevesebb nő szorul anyagi tekintetben a férjére. Mivel a megromlott, akár bántalmazó kapcsolatokat könnyebb felbontani, logikus, hogy kevesebb a boldogtalan házasság.
Ha valóban a jólét és a boldogság elősegítése a cél, akkor nem a házasság intézményét kellene ráerőltetni az emberekre, hanem olyan jóléti intézkedésekre lenne szükség, amelyek megkönnyítik az egyedülállók életét is – véli Traister. Például magasabb minimálbérre, bőkezűbb anyasági támogatásokra, és egyéb jóléti intézkedésekre.
Traister azonban részben tévedésben van. Kétségtelen, hogy ezek az intézkedések elősegítenék a jólétet. De mi lenne a boldogsággal? Hiszen az nem jólét kérdése. Gazdag emberek közt épp úgy található gondterhelt, megfáradt ember, mint ahogy szerényebb jövedelmi helyzettel is élhető felhőtlen élet. Egy bizonyos szintig az anyagiak segíthetik, hogy ne a mindennapi küszködésre keljen fókuszálni, azonban ahogy egyre stabilabbá válik az anyagi biztonság úgy kerül előtérbe a látásmód, a belső motivációk, melyek nagy részben meghatározzák a boldogságod mértékét.
Szemernyi boldogság az is, hogy az inga visszalengett, s a bezzeg Amerikában újra értékét látják a házasságnak. Lám, nem mindent lehet eltörölni!