Nem néztem utána minden forrásnak, de azt hiszem, hogy a 84 éves sepsiszentgyörgyi Nemes Levente egyike azoknak az idősebb erdélyi magyar színészeknek, akik koruk ellenére is rajta tartják tekintetüket nemcsak a hazai, hanem általában a színházi élet legkülönbözőbb változásain, és egyáltalán nem tartottam véletlennek, hogy egész életpályáján áttekintő beszélgetőkönyvének a bemutatása után főként a fiatal szinészek kérték meg hogy dedikáljon.
Eközben, ha az érdeklődő felpillantott a magasba, tekintete a keresztrúdakon negyven plakáttal találkozhatott, ezeknek a kiindulópontját azok a ceruzavázlatok jelentették, amelyeket Mátyás Zsolt színész próbák között készített még 2019-ben, amikor Silviu Purcărete rendezte az Ember tragédiáját a Temesvári Állami Magyar Színházban, de a Covid véget vetett a bemutatónak. A rákövetkező vesztegzár viszont lehetővé tette a színész számára, hogy ezeket a rajzokat jobban kidolgozza, majd később plakátokká is kinagyítsa.
Mindkét esemény része volt az október végén végetérő XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokviumnak, és egyben utalt arra is, hogy a rendezvénysorozat ezúttal alaposan túlnőtte a hagyományos kereteit, és a legkülönbözőbb szemszögekből igyekezett a színházra összpontosítani.
Rendhagyó volt már magának a házigazdának, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznak a helyszín kiválasztása is, hiszen a Művelődési Ház felújítása miatt a társulat immár hosszabb ideje az egykori öntödének egyik átalakított helységébe szorult, de tartottak előadásokat a sportcsarnokban ugyanúgy mint a város környéki nagyközségekben.
Maga a kollokvium, hogyha stílszerűen egyetlen előadásnak tekintjük, akkor négy felvonásból állt. Gyergyószentmiklósi színházi napok után székelyudvarhelyi, majd csíkszeredai szakaszok következtek, hiszen mindkét Hargita megyei város betársult a szervezésbe, hogy majd vasárnaptól a hónap utolsó napjáig megintcsak a házigazdáké legyen a főszerep.
Persze, voltak még könyvbemutatók, kiállítások, koncertek mind a három városban, de a fő látvány azért csak a színházé maradt, hiszen marosvásárhelyiek, kolozsváriak, temesváriak, nagyszebeniek, sepsiszentgyörgyiek, bukarestiek hozták el a legjobb előadásaikat, és minthogy több városban kisérleti stúdiók, kisebb önálló színész-csoportok is működnek, összeségében ugyancsak rá lehetett látni, hogy hová, milyen irányban mozdul el a színház világa a huszonegyedik században, Kelet-Európának ebben a szegletében. Ehhez hozzásegített az is, hogy a teljes műsort, a színpadra vitt darabok kiválasztását nem jellemezte semmiféle helyi bezárkozás vagy lokálpatriotizmus. Az ógörög színművek átértelmezett változatai ugyanúgy helyet kaptak benne, mint a kortárs nemzedékek és egyének létkérdéseivel foglalkozó, nagyon is eredeti szemléletű darabok. És hogy hazabeszéljek: föltétlenül érdemes még néhány szóban megemlíteni azt a kollokviumot kisérő, mind szerkesztésében, mind kivitelezésében remek, három nyelvű – magyar, román és angol – kiadványt, amelynek igényessége igazolta, hogy a korszerű fotó- és videógrafika, a digitalis tördeléstechnika mifelénk is egyre inkább létjogosultságot és minőséget nyer. Annál is inkább, mivel a szerkesztők figyelme kiterjedt a színház egészére, arra a háttér-személyzetre is, amelynek műszaki hozzáértése nélkül manapság nem születik meg előadás.
Nemes Levente a múltról beszélt. De jó érzés volt látni, hogy Romániában jó kezekben van a nemzetiségi színházak jelene és jövője, még azoknak a kisebb-nagyobb riadalmaknak a tekintetében is, amelyeken már szerencsére túl vagyunk.