Ne vedd magadra – ezt a címet javaslom a rádiós rovatomnak. Már sokszor elgondoltam, le is írtam néhányszor: minden véleményem fölé oda kellene írnom: szerintem, és mindig egy olyan simléderes sapkával kellene járnom, amelynek a simléderén szintén az áll: szerintem.
Mint Hofi mondja, akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön fel már végre. Természetesen fogok neveket mondani, de mindig a jelenségre figyelek inkább, amely abban az illetőben, a viselkedésében, a mentalitásában, a munkásságában megnyilvánul.
Néhány hete megosztottam a közösségi hálón Bernard Henry-Lévy francia filozófus interjúját, melyben örömmel üdvözli, hogy Európa végre nem hunyja be a szemét, s elismeri, hogy háború van, melyet Oroszország robbantott ki.
Nos, lehet, hogy Európában ez a helyzet, de a hozzánk közeli politikában mintha még mindig a szemhunyás divatozna. A romániai választásokra való készülődések például olyan rózsaszín felhőben zajlanak, mintha az egyetlen gondunk az eredmény lenne, s mintha rég levitézlett szólamokkal választást is lehetne nyerni. Pontosabban: egyre inkább az az érzésem, hogy választást bármivel lehet nyerni, de a jövőnket nem ezekkel az olcsó szólamokkal fogjuk meghódítani. Mármint az igazi jövőnket, nem azt, amelyben ismét évtizedekig elvegetálunk esetleg.
Természetesen mindannyian vakok vagyunk, amennyiben mindannyian azt reméljük, hogy a világháború szélén békében fogunk élni ott, ahol élünk, és minden riasztó jel ellenére mégiscsak megússzuk. De olykor legalább eszünkbe juthatna a költő, aki csalás nélkül próbált szétnézni, vagy az a másik, a még élesebb, aki egyszerűen ezt mondta: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
És aki közéleti szerepet vállal, annak meg főleg eszébe juthatna a valóság. Az államelnök újabb pozícióért indul, a miniszterelnök ostobaságokat beszél, a többiek olyan szerepeket játszanak, mint az a színész, akinek utolsó pillanatban kell beugornia, s most a partnerei reakcióiból próbálja kitalálni, mit is kellene mondania a következő percben. Vannak a tűzoltók, vannak azok, akik úgy viselkednek, hogy ne üssön ki tűzvész, és vannak, akik a tűzvész lehetőségét is tagadják. Az itteni politikusok mintha a legutóbbi kategóriába tartoznának.
A világ évtizedekig nézte Putyint, kedveskedett neki és hajlongott körülötte, s akkor sem hitte, hogy az lesz, ami lett, amikor elfoglalta a Krímet. Most megtámadta Ukrajnát, de sokan még mindig ki tudja, milyen érvekkel hozakodnak elő. Egy román filozófus mondta a világjárvány kapcsán: az összeesküvés-elméleteket olvasva rájött, hogy az embereknek jelentésre van szüksége. Azt a legnehezebb belátniuk, hogy a dolgok időnként más magyarázatot követelnek, mint hogy „túl sokat piszkálták az oroszlán bajuszát”. Másfelől ha mégis adódik egyszerű magyarázat, azt hajlamosak elvetni – ezt már én teszem hozzá.
Magyarázatnak nevezzük, ami nekünk tetszik, és ami megkönnyíti életünket. Szintén ez a filozófus, Costică Brădățan mondta, hogy a keresztények sem tettek mást, mint hogy összeesküvés-elméleteket hirdettek. Szekularizált világban élünk tehát, amelyben Isten nem elég, bármennyit is beszélünk róla. Ez az út azonban, a könnyű magyarázatok útja, nem a realistáké. Ezt a szót egyszerűen úgy értem, mint Nádas Péter. Három békát bedobnak a tejbe. Jaj, ez szörnyű, megint mi lett velem, mindig kell történnie valami borzalomnak – mondja a pesszimista, és belefullad. Jaj, de jó, Isten majd segít, az élet szép – viháncol az optimista, és belefullad ő is. Mit tehetnék, mást nem tehetek, mint hogy taposom, amíg lehet – mondja a realista, a taposásával vajat köpül, és kiugrik az üvegből.
Egy realista nem mondhatja, hogy amibe dobták, az nem tej. A tisztánlátáshoz elsősorban önmagunkhoz kell kíméletlennek lennünk. A politikusok ehelyett minden egyebet művelnek, és senkit nem vigasztal az sem, hogy a negyvennyolcas tábornokok is egymáshoz utazgatással töltötték az időt a legforróbb pillanatokban.
A vértanúkra emlékezni megható, de a meghatottságból élni nem lehet. A középszerű emberekre pedig még emlékezni sem megható, mert látni őket is puszta szégyen.