Ukrajna is feltalálta a spanyolviaszt. S itt a szólás egyszerre értelmezendő képletes és szó szerinti értelmében. Oleg Nicolenco ukrán külpolitikai szóvivő ugyanis nemrégen kijelentette, hogy az ukrajnai magyarok (s velük együtt oroszok, lengyelek, románok) mindannyian ukránok. Ez a tétel manapság leginkább a spanyol alkotmányból ismeretes. A spanyol alkotmány explicite is kimondja, hogy Spanyolországot a spanyol „nép” lakja. A spanyol „nép” hivatalos nyelve a spanyol… Ebben a gondolatrendszerben nyilvánvaló, hogy a katalán, a baszk és más kisebbségek nyelvének oktatása csupán akadálya lehet az egységes és oszthatatlan spanyol „nép” mint fikciója életbe ültetésének, úgymond. Egy nyelvet valóban anyanyelvi szinten pedig csak akkor sajátíthatunk el, ha kisgyerek korunktól fogva spanyol és csakis spanyol környezetben élünk.
Arról, hogy a – nem létezőnek tekintett – többnemzetiségű államok bizonyos régióiban együttélő a kisebbségi közösségek és a köztük élő többségiek spontán módon – és a spontaneitásból fakadóan kölcsönösen – sajátítsák el egymás nyelvét, szó sem eshet.
Az a józan észnek mindenben ellentmondó ötlet miszerint minden spanyol vagy ukrán állampolgár sajátos identitásjegyeitől eltekintve spanyol illetve ukrán és csakis az lehet, a „nép”, vagy francia-angolszász szóhasználattal a „nemzet” mint állampolgári közösség fogalmainak módszeres és a mai jogrendszerben megfellebbezhetetlen összemosásából következik. Az állampolgárság azonban egy merőben elvont fogalom. Normális körülmények közt csupán adminisztratív jelentősége lenne. Az úgynevezett „államnyelv” nem az állampolgárok, pusztán a többségi állampolgárok nyelve. Ha ezt a nyelvet az állam minden polgárára jellemző identitásjeggyé tágítjuk, azt teremtjük meg, amit éppen tagadni szeretnénk, a nemzetet. Így aztán a neoliberalizmus által hevesen tagadott nemzeteknek, más szóval a sajátos identitással rendelkező közösségeknek magasabb szinten, azaz az úgynevezett nemzetállam vonatkozásában mégiscsak létezniük kell. Ekként lesz a világ államait egyesítő államok fölötti szövetségből ENSZ, azaz az Egyesült Nemzetek (és nem államok) Szervezete.
Az államok azzal acéllal, hogy ezt a liberális szóhasználattal pusztán „képzelt közösséget” mégiscsak valóságos, azaz konkrét nyelvi-kulturális identitással bíró közösségé változtathassák, a kisebbségi nemzeteket – amint azt a jeles kanadai társadalomfilozófus Will Kymlicka is véli – le kell rombolni, s helyükbe nyelvileg és kulturálisan maradéktalanul egységes nemzeteket, azaz egynyelvű és egykultúrájú államokat kell felépíteni.
S ennek a nemzetépítésnek egyetlen útja van: a leplezett vagy leplezetlen erőszak, azaz a csaknem mindig csupán többségi „államnyelvnek”, implicite „kultúrának” az állampolgári közösség egészére való rákényszerítése. De közelről sem azzal a céllal, hogy az önmagukat különböző nyelvi-kulturális közösségekhez tartozónak valló állampolgárok közti kölcsönös tiszteletre, az államon belüli, azaz szomszédos kultúrák értékeinek kölcsönös elsajátítására lehetőség teremtessék, ez esetben ugyanis a kevert nyelvi-kulturális közösségek által lakott régiókban az államnak a két- vagy többnyelvűséget kellene intézményesítenie. A többségükben kisebbségek által lakott területeken az országosan többségi nyelvi-kulturális közösség tagjai ugyanúgy elsajátíthatnák a helyi többség nyelvét, mint a helyileg többségi, de országosan kisebbségi közösségek tagjai az országos többség nyelvét és kultúráját elsajátítják. Ez lenne a tényleges egyenlőség.
Erre azonban gyakorlatilag nincs is példa. Még Svájcban sem igazán. Bár mifelénk egykor – igaz, csak félhivatalosan – mégis volt. Erdély jelentősebb városainak urbánus közösségei a sötét középkorban, sőt a felvilágosult újkor évtizedeiben is beszélték a szomszédos közösség vagy közösségek nyelvét, sőt nagyvonalakban magukévá tették a másik kultúráját is. Ezt a feszültségektől soha nem mentes, de mai szemszögből mégiscsak ideális nyelvi-kulturális harmóniát a nacionalista Nyugatról – mindenekelőtt a birodalmi ambíciókat dédelgető Franciaországból és Angliából – importált nyelvi-kulturális nacionalizmus ásta alá. Tájainkon kezdetben (a 19. század közepétől a huszadik század első évtizedeiig) mi, magyarok veselkedtünk neki az úgynevezett „más ajkú” magyarok asszimilálásának, hogy aztán Trianont követően ezt a törekvést fordított előjellel az úgynevezett utódállamok vigyék tökélyre. Kezdetben ők is a mai ukránhoz hasonló vehemenciával és leplezetlenséggel.
De aztán fokozatosan ráébredtek, hogy sietségre nincsen semmi ok, a kezdeti kétségtelen sikerek, a kisebbségi közösségek (szavakban tilalmas, de gyakorlatilag akadálytalan) fellazítása nyomán amúgy is megy minden a maga „eleve elrendeltnek” vélt útján. Spanyolország egy idő után még azt a luxust is megengedhette magának, hogy katalán és baszk kisebbségeit autonómiával ruházza fel. Csupán az államhatárok sérthetetlenségének elvét kell szentnek nyilvánítani, a kisebbségek – néha szinte már fájdalommentes – asszimilációjának folyamata szinte már magától folytatódik tovább…
A probléma csak az, hogy vannak gazdaságilag és kulturálisan is nagyhatalmú államok: oroszok, törökök, kínaiak, hinduk, melyek katonai erejükre alapozva elutasíthatják a méltánytalannak érzet adottságokat és történelmi vagy nyelvi-kulturális érvekre alapozva megpróbálják megváltoztatni azokat. A katonai zűrzavarban pedig a világháborúk utáni vagy a Szovjetunió szétesésével létrejött posztkommunista békerendszerek, a világ számos régiójában kártyavárként omolhatnak össze.
Minél elkeseredettebben védelmezzük őket, annál hamarább. Talán mégiscsak értelmesebb lenne valamiféle – a határok változtatgatása nélkül is lehetséges – békés rendezést kieszelni. Évszázadokon át volt és elvben ma is lenne rá lehetőség.