Egyik barátom a minap egy Facebook-bejegyzésében mesélte el a következő történetet. A hazai bútoriparra rálátással bíró német ügyfelével 1990-ben arról beszélgetett, hogy miért rossz minőségűek a Romániában gyártott bútorok. A német partner ezt a következőképpen magyarázta: az a baj a román munkással, hogy gondolkodik.

Barátom elképedését látva a német szakember részletesebben is kifejtette véleményét. „Ha egy német munkásnak azt mondom, hogy egy csuklópántot (magyarul: zsanért) négy facsavarral rögzítsen, akkor az nem gondolkodik azon, hogy miért kell pont négy és miért nem elég kettő, illetve miért nem lehetne csavarozás helyett simán odaszögezni a zsanért. A román munkás azonban rögtön megtalálja a módját, hogy leegyszerűsítse és a saját maga számára könnyebbé tegye a munkafolyamatot”. Barátom hitetlenkedését látva, a német úriember be is bizonyította állítását. Megpróbálta csavarhúzóval kicsavarozni az egyik szekrény zsanérját. Nem sikerült, mert azt kalapáccsal verték be, hogy hamarabb készen legyen. Persze, minden ilyen könnyítésnek a minőség látta kárát. „A román iparos tehát gondolkodik. De nem azon jár az esze, hogy miként javíthatná a termék minőségét, hanem azon, hogy hogyan könnyíthetné meg a saját dolgát” – vonta le a következtetést a külhoni bútorkereskedő.

Elgondolkodtam azon, hogy a jelenség nemcsak a bútoriparra, volt jellemző. Aki valaha is új lakásba költözött Romániában, az hamar megtapasztalhatta, hogy a falak nem egyenesek, az ablakok nem zárnak, a fürdőszobában csöpögnek a csapok stb. A készruha-boltban vásárolt nadrágnak az egyik szára hosszabb volt mint a másik (aligha így akarták volna tamintatosan a tudomásomra hozni, hogy a lábaim nem egyforma hosszúságúak), a feleségem szoknyáján azonnal elszakadt a varrás, a konzervben romlott volt a májas, a sör olajos volt, mert tökéletlenül mosták el az üveget, amelyikbe palackozták és a sort még hosszan folytathatnám.

Továbbmegyek: a fenti szemlélet – „megcsináljuk okosba” – nemcsak a gazdaságra volt – és valamennyire még maradt – jellemző. Ebben a szellemben dolgozott a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás és a módszer fellelhető a mai törvényhozásban is. Ha ugyanis adódik egy probléma, netán valami politikai ukázt kell gyorsan végrehajtani, akkor a kormány – rendszerint sürgősségi rendelettel – törvényt módosít nem törődve azzal, hogy a törvénykezés egy egységes szerkezet. Nem lehet belenyúlni úgy, hogy az ne generáljon oldalági hatásokat, amelyek aztán strukturális gondokhoz vezetnek. Az adótörvények gyakori módosításai jól példázzák ezt. A cél minden esetben az, hogy ne sokat piszmogjunk, oldjuk meg gyorsan, essünk túl rajta, aztán majd lesz, ahogy lesz.

Persze, elmerenghetnék azon, hogy az ilyesfajta „okosságnak” mi az oka: az alkalmazottak túlterheltsége, az, hogy nem érezték magukénak a rendszert, nem voltak motiváltak abban, hogy minőségi munkát végezzenek. Valószínűleg mindegyikben van valami igazság. A gond az, hogy a szemlélet közel harmincnégy évvel a rendszerváltás után is tartja magát.

Félek azonban attól, hogy a „kenjük be sárral”, „jó lesz az így is”, a „döcög a gép, de nekünk így is jó” (Zorán) szemléletnek sokkal mélyebb gyökerei vannak tájainkon és egész generációk tették magukévá függetlenül attól, hogy „lent” vagy „fent” dolgoznak. Abban, hogy a román termékek minősége általában messze elmarad a nyugati konferenciáétól, és csak az alacsonyabb áruk miatt eladhatók, hogy hazánknak nincs egyetlen multinacionális cége, vagy bár egy világszínvonalú referenciaterméke valószínűleg a fentebb leírt munkamorálnak is szerepe van. Márpedig a világ a versenyképesség növelésének irányába halad. A „gondolkodó iparosok” csillaga leáldozik, ennek minden következményével együtt.