Ateista tudósok hatalmas apparátussal igyekeznek bizonyítani, hogy az emberi életnek a földi halállal vége, de az embereket nem tudják meggyőzni erről, mert mélyen gyökerezik bennük a hit, hogy lényünk legfontosabb része túléli a testünket. Kiderült, hogy ez a hit nem tanult, hanem ösztönös.
Ateista gondolkodók körében a túlvilág-hittel kapcsolatos széles körben elterjedt magyarázat a tizenkilencedik századtól kezdve az volt, hogy az emberek a haláltól való félelmükben találták ki az örök élet meséjét. Jesse Bering már két évtizede kísérletileg cáfolta ezt a tételt. Kimutatta ugyanis azt, amit mindenki amúgy is tudott, hogy a haláltól nem félő emberek is hajlamosak hinni a túlvilágban, illetve a haláltól rettegők sem feltétlenül hisznek benne. Azt viszont először mutatta ki, hogy a kisgyerekek élesen megkülönböztetik a testet az elmétől, a test halála után szerintük a szellem (lélek) tovább él. Meglepő és további tanulmányozására ösztönző volt, hogy minél kisebbek voltak a kutatásban részt vevő gyerekek, annál erősebb volt a túlvilágba vetett hitük.
Natalie Emmons másfél évtizeddel Berings eredményei után a gyerekekhez fordult, mert abban reménykedett, hogy náluk még nem olyan mély a kultúra, a vallás hatása, hogy elfedje az ösztönös hitet. Emmons így kívánta igazolni, hogy van a túlvilággal kapcsolatos hitben valami, amit nem tanul az ember, hanem ami vele születik.
Hipotézisét támogatta az is, hogy régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a mai Izrael területén élő elődeink százezer évvel ezelőtt is hittek abban, hogy a halottak tovább élnek, márpedig akkor még vallásról szó sem lehetett.
Persze nem lehet olyan gyerekeket megszólaltatni, akikre még nem hatott a környező világ kultúrája, hiszen ők még nem tudnak beszélni. Emmons ezt a problémát úgy igyekezett megkerülni, hogy nem a halál utáni időről kérdezte a gyerekeket, hanem a születés előttiről. Az derült ki, hogy a gyerekek el sem tudják képzelni, hogy ne léteztek volna születésük előtt. Nem testben, nem is értelmi képességekben, hanem érzelmeikben és vágyaikban. Emmons eredményei újszerűek, viszont nem újak. Nagyon is egybevágnak azzal, amit Arisztotelésztől Freudig sokan leírtak már, hogy szellemi lényünk ösztönös és tudatos része elválik egymástól, az ösztönös rész pedig nagyon is befolyásolja a tudatos részt. Nézeteink nem pusztán racionális megfontolásokból erednek, hanem érzésekből, vágyakból, ösztönökből is. Viszont a tanulás formát ad az Emmons szerint velünk született érzésnek, hogy van örök élet. Úgy fogalmaz, hogy vallási ismereteink táplálékkal látják el ösztönös hitünket.
Higgyél a túlvilágban vagy sem, kedves Hallgató, a fontos az hogy mielőtt a mennyországba kerülnénk, magunkban teremtsük meg a mennyországot. Mert nem is az a nagy kérdés, hogy van-e élet a halál után – sokunknak erre határozott válaszunk van –, hanem az, hogy van-e autentikus élet a halál előtt?