Ma egy jó könyvet ajánlok kedves hallgatóimnak. Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem. A szerzőt elsősorban költőként ismerhette meg a nagyközönség, ez az első regénye.
A kortárs történet valamikor 1986-ban a csernobili atomkatasztrófa idején indul, aztán már jóval a magyarországi rendszerváltás után, 2013-ban folytatódik, majd 2017-ben szakad meg anélkül, hogy voltaképpen befejeződne. Az olvasó több történet részleteit kapja, amelyek aztán a könyv vége felé valamelyest egységes tablóvá állnak össze sorsokról, társadalomról, az életünkről. Nem ismeretlen ez az írói technika, gondoljunk csak Nádas Péter Párhuzamos történetek című regény-trilógiájára, Krusovszkynál azonban ez nagyon személyessé válik. Ő nem egy egykedvű narrátor, aki szenvtelenül tárja elénk a történeteket. Bár nem naplószerű énregény az írása, mégis végig ott érezzük a szerző jelenlétét, aki mintegy jelzi, hogy az ő története a mi történetünk is.
A választott technika ugyanakkor alkalmas arra, hogy bemutassa, miként határozza meg jelenünket a múlt, élményeink miként alakítják az életünket, miért nem lehetünk már azok, akik valamikor még lehettünk volna. Ebből kiindulva, Krusovszky biztos kézzel formálja meg karaktereit (Marosi doktornő, Tuba, Lente Imre fogorvos stb.), akik jellemükben, reflexeikben, szóhasználatukban is mintázzák azt a kort, azokat az élettörténeteket, amelyek alakították őket.
Rendkívül megkapóak, szuggesztívek és precízek a leírások. Egyfajta érzelmi értelmezése a valóságnak, élethelyzeteknek, a szerző le sem tagadhatná, hogy költő. Azt hiszem, hogy ez a könyv legnagyobb erénye. Érdekes, olykor izgalmas a cselekmény bonyolítása is – bár a puzzle-darabokból összeálló kép, már a kötet derekán sejthető – ugyanakkor sokkal több van benne mint az egymásba érő karrierek története. Elnagyoltan, de tetten érhető benne a magyarországi nacionál-autokrácia kiépülése (gombamód szaporodó Trianon-emlékművek, ’56 egyoldalú értelmezése, rovásírásos helységnévtáblák, Tuba öccsének karrierje, a Reflex – vélhetően Index – felvásárlása, a szerkesztőség testületi lemondása stb.)
Van azonban némi hiányérzetem is. Nem minden történetet zárt le a szerző. Érdekelt volna például, hogy hová tűnt Monori Gyurka, mi lett Hárs Julival, sikerült-e teherbe esnie Jankának. Értem én, hogy Krusovszky nem akart minden szálat elvarrni, ezzel is érzékeltetve, hogy a történet valamiképpen a mi életünkben is folytatódik, de azért mégis… Ha már felcsigázott, ki is elégíthetett volna.
Gondom van továbbá Zoli balesetével, ami sehogyan nem illik a történet(ek)be. Nem motiválja semmi (bár a baleset épp ettől baleset), de a regény szempontjából nincs funkciója. Amilyen döbbenetes és felkavaró sztori Tuba öngyilkossága, épp annyira esztelen és értelmetlen Zoli „kivégzése”.
Mindazonáltal ez idei eddigi legnagyobb könyvélményem (pedig olvastam már vagy két tucat kötetet).