A falanszter szót eredetileg az utópista szocialisták egyike, a francia Charles Fourier használta a szocialista társadalom alapsejtjének megnevezésére. Szerinte a távoli jövőben az emberek kb. kétezres csoportokban élnek majd közös lakó- és munkatelepeken, amelyeken mindenki a neki legkedvesebb munkát választhatja, s egyenlő arányban részesül a közös javakból.
Madách falanszterében már nem ilyen idilli a hangulat. Az emberi történelem nagy szellemei büntetést kapnak, mert nem tudnak beilleszkedni a falanszter szűk világába. Ők éppen azért lettek nagy emberek, és alkottak maradandót történelmi korukban, mert másképp gondolkoznak, mint az egyszerű emberek, az ő fantáziájukat, szellemüket nem lehet szabályok közé szorítani.
A metaverzum manapság egyre több embert szippant be, mert a fantáziájuknak határtalan teret biztosítanak a működtetők. Ide menekülnek azok, akik joggal érzik úgy, hogy a való világban ők haszontalanok. A munkahelyek akár fele felszámolható lenne anélkül, hogy ebből érdemi következmény származna a termelésre vagy az államigazgatásra nézve. Sőt, még hasznos is lenne. A mondvacsinált munkák ugyanis több kárt okoznak, mint amennyit használnak.
„Az örök kárhozatban az emberek fölösleges és kellemetlen feladatokat végeznek. Bár nem értenek hozzá és utálják az egészet, mégis csinálják, mert mérhetetlenül idegesíti őket a lehetőség, hogy valaki más áll a helyükre” – írja David Graeber Bullshit Jobs című könyvében, amely a mondvacsinált munkák elburjánzását tárgyalja.
Graeber a könyvben kétszázötven interjú segítségével mutatja be, hogy az élet szinte minden területén burjánzanak a teljesen fölösleges, ám annál lélekölőbb állások. Az állami hivatalokban, az elvileg hatékonyság-orientált magánvállalatoknál, a gyárakban és az egyetemeken egyaránt jellemző a fölösleges bürokrácia. Az utóbbit Graeber különösen fájónak érzi. Graeber úgy gondolja, hogy az egyetemek tökéletesen unalmas, pedáns és skolasztikus intézménnyé válnak, amelyek elfojtják az újszerű gondolatokat.
Graeber tipologizálja a mondvacsinált munkákat, és öt fő csoportot különít el.
A „lakájok” kizárólag státusszimbólumként szolgálnak. A liftesfiúk és az ajtónállók például semmilyen érdemi funkciót nem látnak el, csak a kuncsaftok fontosságát hivatottak szemléltetni.
Az „egyszerű fajankókat” puszta megszokásból alkalmazzák. A PR-szakértőknek, telemarketing-alkalmazottaknak és hasonlóknak ugyan semmi hasznuk nincsen, de annyira elterjedtek, hogy egy magára adó cég nem nélkülözheti őket.
A „szigetelőszalagosok” feladata a mások által el nem végzett vagy elrontott munkák orvosolása (ami leginkább csak további bajokat okoz).
Az „aktakukacokra” bízzák a panaszok kezelését. Ez többnyire végeláthatatlan bürokratikus procedúrát jelent, amelynek egyetlen célja, hogy a hivatalt vagy a vállalatot megvédje a kritikával szemben.
A „feladatkezelők” munkája abból áll, hogy a rájuk bízott dolgokat másoknak osszák ki.
A közvélemény-kutatások igazolják Graeber sejtését: világszerte terjed a fölösleges tevékenység, amit viszont túlfizetnek a hasznos munka kárára. Graeber arra jutott, hogy a mai munkák fele minden további nélkül megszüntethető lenne anélkül, hogy annak érdemi hatása lenne a világra. Erre azonban vajmi kevés esélyt lát a közeli jövőben. Sőt, inkább félő, hogy minél kevesebb érdemi emberi munkára van szükség, annál több lesz a mondvacsinált hivatal.
A munka ünnepe előtt érdemes elgondolkodnunk e társadalmi valóságon, és előre szaladva az időben, felmérni a metaverzum csábító veszélyeit, hogy az értelmes munkának tere maradjon e földön. A szobájába zavart Michelangelónak, aki otthagyta a műhelyt, mert nem engedték mintát faragni a szék lábára, ne a határtalan virtuális valóságban oldódjon fel nyomtalanul szelleme.