Négyszáz napja tört ki az orosz–ukrán háború, hogy mikor ér véget, az megjósolhatatlan. Négyszáz napja figyeljük napról napra a frontról érkező híreket, próbáljuk kihámozni a propaganda szövetéből a valóságot.

Négyszáz napja okosabbnál okosabb elemzéseket olvashatunk az orosz–ukrán háború kitörésének előzményeiről, a háború menetéről, a felek forgandó hadiszerencséjéről, illetve számtalan, a háború végét és végeredményét megjósoló próféciát is hallhattunk eleget. Halhattunk, s minden bizonnyal sokáig hallunk is még. A békeidőben csillagháborús filmeken és számítógépes játékokon felnőtt elemzők pedig élvezettel magyarázzák majd el, hogy milyen szofisztikált fegyvereket sorakoztatnak fel egymás ellen a felek, s ezek merre fordíthatják el a hadiszerencse kerekét.

Ám senki sem beszél az áldozatokról.

A háborús retorika elfödte a józan ész hangját. A nagyhatalmak győzelmi mámorban saját igazukat szajkózzák, magyarázzák, miért nem szabad az öldöklést abbahagyni. Állítják, hogy Ukrajna pedig nem tehet mást, akkor is ki kell tartania, ha beledöglik. Mit számítanak az emberéletek a hadipar profitjához, a geopolitikai lázálmokhoz képest? Úgy tűnik, semmit.

Az orosz és az amerikai fél is győzni akar. Az oroszok a kisebbségek, Ukrajna területén élő nemzettársaik védelmének jogosságát, az amerikaiak a demokrácia őrzésének szükségességét hozzák fel mentségül háború párti fellépésükért. Érvelésük elnyomja az ukrajnai özvegyek és árvák sírását, az emberi segélykiáltást.

Mint ahogy történelemben sokszor mit sem számított a kisember hangja, nem hallatszott a fegyverdörgésben, a pénzérmék csörgésében, ma sem számít.

Kollégánk, a kárpátaljai Horváth Sándor írja: „Vannak helyzetek, amikor még a legkörültekintőbb ember is elbizonytalanodik, úgy érzi, irányt tévesztett, sőt elveszett az elvek, eszmék, pontosabban tévhitek és propagandaözön labirintusában.

Mi ilyenkor a teendő?

Megoldás lehet, ha keresünk egy biztos pontot, megkérdőjelezhetetlen igazságot, s ahhoz igazítjuk értékrendünket. Persze ez a megoldás több veszélyt is rejt magában. Megtörténhet, hogy a nagy „igazodásban” mindent feladunk, kiszolgáltatottá, bizonytalanná válunk, s így a várt letisztulás helyett csak tápláljuk a homályt, míg el nem jön a sötétség, mely már nemcsak belénk költözött, hanem belőlünk fakad. S elérünk oda, ahol a halál már csak statisztikai adat, az életet pedig az határozza meg, hogy milyen messzire tudunk menekülni térben és jelen időben.”

Így éreznek azok, akik nap mint nap átélik a háború valóságát.

Lassan mi is úgy érezzük: nem akadályozhatjuk meg, hogy oly korban éljünk ismét  „mikor az ember úgy elaljasult,/ hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/ s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek.” (Radnóti Miklós)

Fontos lenne azért, hogy ne így legyen, ezért egyre többen gondoljuk úgy, hogy legyen béke, és reméljük azt, hogy a militarista ideológia is kifullad egyszer.