Felmondott egy közalkalmazott, mert a fizetését a nagy semmiért kapta – ezzel a címmel közölt anyagot az egyik hazai magyar portál, hivatkozva egy román nyelvű honlap értesülésére. Alcíme is legalább ennyire meghökkentő: Több mint öt hónapig állt egy megyei önkormányzat alkalmazásában úgy, hogy semmiféle munkavégzést nem vártak tőle. A szerző – megszegve a műfaji tisztaságra vonatkozó szabályokat – véleményét is belekavarja a tényközlésbe, ugyanis megjegyzi: „Első látásra ennek a történésnek nulla a hírértéke, valójában azonban nem így van: az illető arra hivatkozva mondott fel, hogy semmit sem kellett dolgoznia, a fizetését a nagy semmiért kapta.” Szerkesztőként ez esetben én is szemet hunytam volna a szakmai szabályok megszegése fölött, mert annyira rendkívüli – de azt is megkockáztatnám: annyira abszurd – a leírt helyzet. Az anyag kitér arra, hogy a frissen felmondott alkalmazott tavaly augusztusban lett a Szatmár megyei tanács egyik alelnökének a tanácsadója, 6500 lej havi bérért. S ezen a ponton újabb hibát vét a szerző/szerkesztő, ugyanis közbeszúr egy – saját véleményét kifejező – megjegyzést: „ami nem kevés”, és még rá is tesz egy lapáttal, mivel így folytatja: „főleg annak fényében, hogy az önkormányzati vezetőnek nem volt szüksége a tanácsadója tanácsaira”. Hogy mennyire kevés vagy sem az a bizonyos 6500 lej, attól is függ, hogy bruttó vagy nettó összegről van-e szó – ami viszont nem derül ki a híradásból –, ugyanis, ha bruttó az összeg, azaz ennyit kap fizetésnapon a markába vagy a kártyájára, valóban nem csekély az összeg; ha viszont a bruttó bére 6500 lej, akkor azt jelenti, hogy az adók, hozzájárulások levonása után csupán 3802 lej üti a markát vagy gyarapítja a kártyáját hó végén. Bár sok család ennél kevesebb pénzből él havonta, a különbség mégis számottevő. A híradás így folytatódik, idézve a tétlenséget megelégelő közalkalmazott felmondólevelét: „Ezen felmondás benyújtásának az oka az, hogy az alkalmazásom óta nem kértek tőlem semmiféle érdemi munkavégzést, így tehát semmilyen, a munkaköri leírásban foglalt szakmai tevékenységet nem végeztem”. Pedig azt hiszem, sokan vannak még, akik ugyanannyit dolgoznak, mint az önérzetes ex-tanácsadó, akinek az volt a napi feladata, hogy „Itt kell ülnünk” – mármint az irodában, s néha „előzékenyen kinyissák az ajtót a másik alelnöknek”, „s hogy hangosan köszönjenek neki”.
Viccesnek találhatjuk elsőolvasatra a közlést, holott, ha jobban belegondolunk, inkább sírni kellene. Igen, mert a rendkívülinek ható történet társadalmunk állapotát tükrözi. S ez az állapot – e tükörkép szerint – nem a legjobb. Rendkívüliségét először is az adja, hogy olvastán felötlik az emberben a kérdés, miszerint: ki az az eszement, akit zavar az, hogy sok pénzt kap kevés munkáért? Ez csak első látásra-hallásra van így, ugyanis fontos, hogy az ember szeresse a munkáját, jól érezze magát munka közben, fontos, hogy érezze: hasznos a munkája, s ez által hasznos ő maga is. Ha a hasznossághoz anyagi elismerés is társul, máris nyert ügyünk van. Eszembe jutnak az egyik idős ismerősöm által mondottak, ugyanis orvosként azt tapasztalta a rendszerváltás előtt, hogy a hadsereg kötelékében szolgáló tisztek között nagyon magas a depresszióban szenvedők aránya, a kiemelkedő bérezés dacára sokan haszontalannak, fölöslegesnek érezték munkájukat, önmagukat. Ezek ismeretében máris érthető a felmondó közalkalmazott reakciója. Még akkor is érthető, ha nagyon sokan vannak, akik nagyon sokat dolgoznak, nagyon kevés pénzért, s emiatt érzik munkájukat és önmagukat értéktelennek; s inkább elviselnék a magas bért kevés munkáért, mint a sok munkát semmi pénzért.
A legnagyobb baj az, hogy általában a közpénzből működő közületeknél, hivatalokban, intézményeknél vannak ilyen jól megfizetett, de kézzelfoghatatlan állások. Egy magánvállalkozó nem engedi meg magának, hogy valakit jó pénzért tartson, csak úgy, a két szép szeméért.
De az sem elképzelhetetlen, hogy a tanácsadót alkalmazó közhivatalnok sem igazán tudja, mi a dolga. Egyrészt lehet, azért, mert a megyei alelnökök jogkörét a megyeelnök határozza meg. S ha nem ruháztak rá semmilyen feladatot, akkor ő maga is kénytelen ingyen felvenni a fizetését, s mivel neki nincs dolga, logikusan következik az is, hogy tanácsadói sincs milyen tanácsokkal ellássák a munka eredményességének biztosítása érdekében. Nem tudom, így van-e a mi felmondott közalkalmazottunk esetében is, de a különböző hivatalok háza táján találni bőven hasonló eseteket. Annyi különbséggel, hogy az esetek többségében a szó szoros értelmében ingyen élőket ez nem zavarja.
Akkor most már világos, ugye, hogy miért tartom a hétvége hírének a dolog nélkül sok pénzt kereső tanácsos felmondásáról szóló anyagot.