In status nascendi. A keletkezés állapotában. Először ez a latin kifejezés jutott eszembe, ahogyan a hét elején Tompa Andreát hallgattam Csíkszeredában, a Csíki Moziban, aki péntekre már túl van a Magyar Kultúra Napjának nevében megtartott  székelyföldi körútjának valamennyi állomásán, ahol gondolom ugyanolyan érdeklődés övezte mondanivalóját, mint Hargita megye székhelyén. Azután eszembe jutott, hogy roppant találna mindarra, amiről beszélt, egy olyan szókapcsolat is, amelyet az irodalomtörténet James Joyce-nak tulajdonít és work in progress, azaz a folyamatban levő munka néven emleget. Hiszen Bodó Julianna egyetemi tanár, társadalomkutató majd a közönség kérdéseire válaszolva, Tompa Andrea regényeinek a keletkezéséről, a fő- és mellékszereplők alakjainak a megrajzolásáról beszélt. És persze időben és térben való elhelyezésükről, a valóság és a fikció viszonyáról, az író személyiségének a jelenlevőségéről az írásban, és mindenekelőtt arról a nyelvről, amely lehetővé teszi, hogy bármiféle előzetes tanulmányok és összegyűjtött dokumentumok birtokában mégiscsak önálló életet éljen, amikor az alkotó nekilát, hogy papírra vesse vagy számítógépre ültesse át gondolatait.

Nem véletlenül ültem le a majdhogynem teljesen megtelt, kétszáz főt befogadó moziterem utolsó sorába, mert kiváncsi voltam, hogy a könyvszeretőknek és az irodalomkedvelőknek milyen rétege jött el a találkozóra, hiszen egy kisvárosban, egy médiamunkás amúgy is gazdag kapcsolati hálójával, különösebb hátranézegetés nélkül ezt nem túl nehéz megállapítani. Nos, hogyha életkorhoz kötném, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy leginkább a középnemzedék és a fiatalok, hogyha pedig foglalkozáshoz, akkor már nehezebb dolgom lenne, hiszen orvostól informatikusig, tanártól műépítészig, hivatalnoktól előadóművészig volt itt mindenki, aki már olvasta Tompa Andrea regényeit, és sokan az Omertát, a Hóhér házát, a Fejtől és lábtól-t, a Hazát szorongatták a kezükben, hogy majd a találkozó utáni dedikációt ne szalasszák el.

Azaz, amikor manapság olyan sokan  a könyvek haláláról és az irodalmi szövegek háttérbe szorulásáról beszélnek, nagyon jó érzés volt észrevenni, hogy az igazi szépirodalom, a mindennapos közhelyeken, kinyilatkoztatásokon, a közéletben és a politikában jelképszerűen felhasznált, oly gyakran elgiccsesített romantikus és nosztalgikus szólamokon túl most, a huszonegyedik században is él, amennyiben  megtalálja az illő témát és a hozzá használható kifejező eszközöket.

Tompa Andrea regényei voltaképpen mind-mind a hatalom és az átlagember, az egyén és a közösség, a nemzet és a nemzetköziség, az otthon és a haza, az ittmaradás és a kitelepedés viszonyrendszerét járják körül mindenekelőtt Erdély meghatározta környezetben, de olyan emberközpontúsággal és sorsszerűséggel, amely lehetővé teszi, hogy Európa más részein, különböző fordításokban is megtalálják az olvasókat. Nem dokumentumregények, hanem szépirodalmi olvasmányok, és noha a karakterek természetesen rendelkeznek korabeli társadalmi jellemzőkkel, legfontosabb ismertetőjük mégis az, hogy nagyon sokan önmagukat, az általuk megélt éveket, tapasztalatokat, élményeket, lelkiállapotokat képesek felismerni bennük, a fiatalok pedig a történetek sodrásán túl úgy érzik, hogy megtalálták ebben a zűrzavaros világban is a hitelességet.

Sokszor nem halunk meg – ez lesz a címe Tompa Andrea most készülő, ötödik regényének. Nem kétséges, hogy ugyanolyan olvasóközönségre talál mint az eddigiek.