Aki Hargita megyében Farkaslaka és Korond között autózik, a Kalonda tetőn szokatlan illatra kaphatja fel a fejét. Ha pedig megáll és kiszáll az autóból, akkor még erőteljesebbé válik annak a füstnek a szaga, amelynek gomolygását már látni is lehet a távolban.
Akik viszont gyakrabban járnak arra, már tudják: nem, a hőség ellenére nincs szó semmiféle erdőtűzről, hanem a még megmaradt néhány szénégető folytatja a hagyományos mesterségét.
Kemény fából készítenek hatalmas kupacokat, úgynevesett boksákat, amelyeket földdel alaposan betakarnak, így ezekben az időszakos kemencékben, oxigényszegény környezetben ég el, jobban mondva senyved el láng nélkül a fa, hogy olyan szénné váljon, amelyet azután szétcsomagolva eljuttatnak az ország különböző vidékeire kerti partik vagy a fesztiválok inycsiklandó ételkinálatának fontos eszközeként.
Még jónéhány évtizeddel ezelőtt a farkaslaki szénégetők családostól rajzottak ki az országba, hogy adják el a munkaerejüket, azóta azonban más technológiai eljárások is meghonosodtak és immár csupán néhányan maradtak, akik Farkaslaka határában még nem szakítottak ezzel a látványos eljárással.
Erre figyeltek fel bukaresti, kolozsvári és csíkszeredai képzőművészek, akik közel egy éve a helyi önkormányzat és más támogatók segítségével Carbon Art néven szerveztek művésztábort. Fél tucatnyi festő, grafikus, keramikus, fotós követte két héten át a fa szénné alakulásának a folyamatát, a környéket, a tájat, az emberarcokat, és közben ők maguk is dolgoztak, arra gondolva, hogy az elkészült és hátrahagyott alkotásokkal még inkább tudják növelni a szén értékét, illetve vándortárlatokkal még tovább viszik Farkaslaka hírét.
Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában megnyilt nagyszabású tárlatot még a jövő hét közepéig meg lehet tekinteni és érdemes elgondolkodni azon, hogy a kétkezi munka és a művészet most újra találkozott. Saját kezdeményezésből, nem ideológiai alapokon, mint a második világháborút követő évtizedekben, amikor az erdélyi képzőművészek akkori derékhadát is kivezényelték bányákba, építőtelepekre, kollektív gazdaságokba, hogy úgymond a szocialista építőmunka diadalát ecseteljék. Szocialista realizmus, rövidítve szocreál művészet – így hívták akkor a Szovjetunióból kiinduló művészeti irányzatot, amelynek középpontjában a munkásosztálynak és a dolgozó parasztságnak kellett állnia és végivonult nem csupán a vizuális művészeteken, hanem a szépirodalmon, a színházművészeten és a műépítészeten is.
A kemény szocreál vonal a múlt század hetvenes éveiben kissé oldódott ugyan, de a nyolcvanas években, más formákban, megint visszatért. A Megéneklünk Románia fesztivál keretében megtartott képzőművészeti kiállításokon mindig számon kérték az alkotó ember ábrázolását, a derűlátó jövőképet, azoknak a képzőművészeknek az alkotásai, akik önmaguk belső világának a kivetítésével, a művészet önálló, esztétikai értékeinek a bemutatásával voltak elfoglalva, nem juthattak el a tárlatokra, a pártaktivisták uralta zsürik egész egyszerűen becsukták előttük az ajtót.
Ilyen összefüggésben is érdemes megfigyelni azt az új kapcsolatot, amely a szénégetők és a művészek, a kétkezi munkások és az alkotók között létrejött, mondhatni természetesen. Ezt ugyanis nem erőltette senki, és a hét végén az Erdővidéki Napok bányász témájú kiállításai, országszerte más képzőművészeti táborok és tárlatok igazolják, hogy a posztmodern áramlatok, sokféle elvonatkoztatásban és formanyelven is újra felfedezhetik ezernyi arculatában az embert.