Gyermekkoromban gyakran összeültünk népes baráti körünk tagjaival, hol egyikünknél, hol másikunknál vertünk tanyát. Az e fajta együttlét szüleink számára is nemcsak, hogy elfogadható volt, de pártolták, segítették, azzal a meggyőződéssel, hogy ezalatt is jó társaságban vagyunk, nem kell vigyázzon ránk senki, mert vigyázunk mi saját magunkra, no meg egymásra. S ez alatt a baráti együttlétek alatt soha nem unatkoztunk. Unaloműző elfoglaltságaink egyike a SICC – azaz Szórakoztató időtöltések, cseles csalafintaságok – feladatainak megoldása volt, ezek közül is az egyik kedvencünk a Fogyókúra-játék. Öt ember kellett hozzá. Egyikünk – általában a legtestesebb – leült egy székre. A másik négy két-két ujjal benyúlt az ülő hóna, illetve térdhajlata alá és megpróbálta felemelni. Nyilván nem sikerült. Aztán jött a SICC-ből vett recept: „A sikertelen kísérlet után mind az öten (a négy szélső állva, az ötödik a széken ülve) a következő légzési gyakorlatot végzik: a tornaórákról ismert mély belégzés módjára két karjukat párhuzamosan maguk elé tartják, majd … nagy kört írnak le a két párhuzamos karral. Amíg a karok a fej fölé érnek, mély légzést kell végezni, aztán mire újra előrelendülnek, ki kell fújni a levegőt. A belégzésnek nagyon alaposnak, mélynek kell lennie. Ezt háromszor megismétlik, negyedszer is mély belégzést végeznek, de akkor mind az öten magukban tartják. A négy álló gyorsan megfogja két-két újjal az ülőt, úgy amint az előbb már leírtuk, és – ha a belégzéseket jól csinálták – könnyedén fel tudják emelni.” Eddig az idézet. Nyilván, elsőre nem mindig sikerült, de próbáltuk híven követni a feladat leírását, igyekeztünk azt betű szerint teljesíteni, és láss csodát: termetesebb társunkat könnyűszerrel felemeltünk, az volt az érzésünk, hogy lebeg, levitál. Mert olvasmányainkból ismertük ezt a szót is, jelentését is.

A mi családi könyvtárunkban nem volt meg a SICC, de a barátaink egyikénél-másikánál volt egy-egy agyonforgatott példány, többnyire a két világháború közötti kiadások egyikéből. Szürkék voltak, agyonforgatottak, látszott rajtuk, hogy nem azért tartják, hogy a házi könyvtár dísze legyen, hanem hogy használják. S a jelek szerint használtuk is.

Minap a feleségem hazaállított egy SICC-cel. Egy könyvturkálóban vásárolta potom pénzért. Ő is ismerte, az ő gyermekkorában is sokat forgatták, használták, játszottak belőle. Csodálkozva ütöttem fel, ugyanis nem ilyenként maradt meg az én emlékezetemben. Nagyobbnak és vaskosabbnak. Meg szürkének. Ennek borítója viszont színes, a hetvenes évek gyermekkönyveinek divatja szerint készült. De azért kíváncsian lapozgattam, elsőként éppen a fent leírt játékot, mutatványt kerestem meg benne. S hát megvolt, ott volt, mindjárt az első fejezetben!

Jobban szemügyre vettem a kötetet. Szerzője Grätzer József, az előszót Karinthy Frigyes jegyezte. Hamar utánaolvastam: Grätzer Karinthy személyi titkára volt egy időben. De nem ez alapozta meg hírnevét, hanem ötletes rejtvényei, játékai, amelyek divatot teremtettek, a lapokból elmaradhatatlanok voltak. A fényes karriernek a második nagy háború vetett véget, a szerző pedig munkaszolgálatban lelte korai halálát.

Az előszóban Karinthy leírja, hogy a Grätzer rejtvényein nőtt fiatalok nemcsak kellemesen töltötték szabad idejüket, hanem játszva megalapozták szerteágazó műveltségüket. Hadd idézzek a kötet előszavából: „»Játsszunk műveltséget!« Ki tudja, mi volt előbb – a játék vagy a műveltség, mint ahogy a költészet tanulsága szerint sem lehet megállapítani, mi a játék – szó-e vagy fogalom? A kultúra története azt mutatja, hogy a legtöbb ismeret, amit érdemes volt megismerni, játékból született. Sok jelzőt kapott már az ember, mely őt az állatoktól megkülönbözteti. Homo sapiens, homo politikon, homo faber. Én egy szerényebbet ajánlanék és mégis lényegesebbet: homo ludens, játékos ember.” Gyermekkoromban tehát, amikor gyakran összejártunk – játszottunk. Ebből meg tanultunk is. Játékból – komolyan.