Társadalmainkat újra és újra sorozatos csapások sújtják, vírusjárványok, megfékezhetetlen erdőtüzek, korábban ismeretlen dühhel pusztító viharok, bőtermő területeket sivatagokká tikkasztó szárazságok, oktalan, de a második világháborúhoz, vagy az amerikaiak vietnami pusztításaihoz mérhető végeérhetetlennek ígérkező háborúskodások, éhínségek, észbontó ideológiai divatok követik egymást.
A csapásokat minden esetben egytelen emberi találmány előzhetné meg vagy mérsékelhetné: a bölcsesség, szigorúbb nevén a tudomány.
Csakhogy a tudomány szintén siralmas állapotban van. Erre az egyik legjobb példát Günther Theissen: „A vírus. A covid-19 eredetének nyomában” című könyve szolgáltatja. (Westend-Verlag, Berlin). A jeles kutató, miután sorra veszi a vírus eredetére vonatkozó elméletek tucatjait, kénytelen megállapítani, hogy a „kutatásokból” hiányzik a kritikai vagy akár önkritikai távolságtartásnak és az intellektuális szkepszisnek minden formája, mely mindig is a tudományos vizsgálódások legfontosabb jellemvonása volt – és ma is az lenne”. A kutatók munkáját ma már nem az alaposan felülvizsgált, minden lehetséges ellenérvvel módszeresen szembesített hipotézisek alapozzák meg. „A tudományosság rendszere – folytatja a szerző – a válságok elmélyülésével párhuzamosan hitrendszerekké degradálódott, melynek keretében az igazságról a tudomány ‘szakértői’ nem meggyőznek, hanem egyszerűen kinyilvánítják őket, mint egykor a hittételeket.”
„Módszertanilag egyre nehezebb különbséget tenni egy regény tetszetős története és egy tudományos igénnyel kifejtett megismerési aktus közt.” – állapítja meg Frank Lübberding is a Welt + egyik legutóbbi számában.
S amit Theissen a vírus eredete körüli vitákról leír, egyre inkább minden egyéb tudományterületre is érvényesnek látszik. A hittételek a klímaválság körül zajló vitákban is háttérbe szorítják a szigorú tudományosságra törekvő kutatásokat. Milliárdosok által fenn-tartott-eltartott alapítványok és kutatóintézetek tucatjai ma már képesek arra, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét is megfellebbezhetetleneknek tűnő érvekkel „bebizonyítsanak.” Sőt, meghökkentő hajlékonysággal igazodnak a változó valósághoz, azaz finanszírozóik sajátos érdekeihez.
A németországi zöldek például irgalmatlanul ragaszkodtak, ahhoz a tételhez, hogy a klímaválság okozói mi, közönséges fogyasztók vagyunk, mert megfontolás nélkül vesszük igénybe a természet kiszipolyozásának eredményeként létrehozott „kultúrjavakat”. Bezáratták az atomerőműveket, kampányokat indítottak a széntüzelésű erőművek bezárásáért, a környezet és főként a tengerek pet-palackokkal való elárasztása ellen, az élelmiszerpazarlás megfékezése érdekében. Folytathatnám. És minden érvük megalapozott volt. Igaz, azt már nem voltak hajlandóak figyelembe venni, hogy a környezeti válságnak hosszabb-rövidebb ciklusokban ismétlődő kozmikus okai is lehetnek. S azokat is figyelembe véve kellene felvenni a harcot a kifejezetten az emberi „civilizáció” által kiváltott folyamatokkal.
Ez azonban még csak a kisebbik baj volt. Az orosz-ukrán háború kirobbanását követően a zöldek meglepő módon a háború meghosszabbítóinak, a fegyverszállítások és a háborús propaganda legfőbb megrendelőinek táborába sodródtak. Robert Habeck és Annalena Baerbock, a német zöldek legfőbb reprezentánsai (egyikük Németország gazdasági-, másikuk külügyminisztere) egyszerre az Oroszország ellenes gazdasági szankciók és az Ukrajnába irányzott fegyverszállítások legfőbb szószólóvá léptek elő. Sőt a – környezetkímélő orosz gázt helyettesítendő egyszerre – az előállítás, a szállítás és a felhasználás szempontjait összesítve – a barnaszénnel felérő amerikai palagázra való áttérést, illetve a szénerőművek teljes kapacitással való újraindítását helyezik kilátásba.
Azaz nem az orosz ukrán együttélés jogi és ideológiai alapjainak megteremtésére törekszenek (igazi megbékélésre a háború pusztításai nyomán immár tényleg nem sok esély lenne), hanem a feszültségek további szítására. Amerikai sugalmazásra nyilván. S hogy valóban erről lehet szó, azt a G7-ek csúcsértekezletét megelőző Joe Biden és Olaf Scholz találkozó „eredményei” is jelzik. A Welt az eseményről a következő címmel tudósított: „Németország az USA szemében a fegyverszállítások késleltetése miatt kegyvesztetté vált.” Érdemes beleolvasni a kommentárokba. Ilyesféle ironikus megjegyzésekkel találkozhatunk: „Micsoda szörnyű sorscsapás!” vagy „A kegy egykor nem valami olyasmi volt, amiben a feudális királyok részeltették kedvenc vazallusaikat? Ez az egyetlen szó, a ‘kegy’ is világosan jelzi, micsoda szuperdemokratikus szövetségesi viszony állhat fenn Amerika és Németország között! Oroszországgal legalább még egyenlő felekként tárgyalhattunk.”
Ezek a vélemények sajnos csak kommentekként lehetnek jelen. Elon Musk szavaival ugyanis „az kváziliberális újjakobinusok semmitől sem félnek jobban, mint a véleményszabadságtól.”
És amint azt a fentiekből is láthattuk, a véleményszabadság hiánya a tudományos kutatást is tévutakra juttatja. Hiszen a mi racionális-komputerizált világunkban mindennek tudományos alapelvek és a gyakorlati vizsgálódásokra alapozott valóségérzék jegyében kellene zajlania.
Ezzel szemben ismét a neoliberális felekezet hittételei, a gyűlölködés az álhírek özöne uralja valóságunkat. Pedig – a politikától a közgazdaságig, a külpolitikától a hadvezetésig – minden tudomány, egészen pontosan annak kellene lennie.
Mintha a modern civilizáció valamiféle lejtőn csúszna visszafelé egy hitetlenül hívő, tehát minden szellemi értékétől megfosztott középkorba. S hogy hol fogunk megállni?
Ha még marad némi szerencsénk, talán a kőkorszakban…