Kornitzer László Budapesten született 1957-ben. 20 évesen menekült Németországba, ahol sikeres rendezőként, íróként és fordítóként tevékenykedik. Részben vagy egészében ő fordította németre Borbély Szilárd, Bartis Attila, Dragomán György, Kertész Imre, Nádas Péter, Örkény István, Polcz Alaine és Végel László legfontosabb műveit.
Már a névsorból is nyilvánvaló, hogy nagyon kritikusan viszonyul Magyarországhoz. Egyik kedvenc szerzőjének, Borbély Szilárdnak a véleményével azonosulhat, aki szerint Magyarországon „a demokrácia eszméje kihalni látszik, a szellem szabadságát emlegetve nevetségessé teszi magát az ember. Vissza a Kádár rendszer szocializmusába: ez a program, erős nacionalista ideológiával egyesítve.” (Idézet egy nyilvánosságra került magánlevélből.) A Debrecenben élt, 40 évesen tragikusan elhunyt kitűnő prózaíró véleménye minden bizonnyal sok mindenben megalapozott. De legalább annyira nyilvánvalóan elfogultságoktól sem mentes. Az ő mércéjével mérve aligha találhatna Európában valóban demokrata államot. Hogy magáról az Unióról mint intézményes egészről ne is beszéljünk. S számára is nyitva állt a lehetőség, hogy Európa egyik „legdemokratikusabb” államába áttelepedjen. Itt, Kolozsváron, melynek közelében magam is élek, bizonyosan megszabadulhatott volna nem csak a restaurálódó Kádár-rendszertől, de magától Orbán Viktortól is. (Persze ezekkel a mondatokkal én is igazolom Kornitzer alább következő megállapításait a magyar önsajnálatról. Önmagamra érvényesen is.)
Kornitzer ugyanis legújabban azzal került az érdeklődés előterébe, hogy nemrégen a berlini Suhrkamp kiadónál (az egyik legjelentékenyebbnél) A destruktivitásról című esszékötetében Magyarországról és a magyar kormányzatról maga is irgalmatlan ítéletet fogalmaz meg. A magyar nyilvánosságot „nagymagyar fantáziák dédelgetésével” vádolja, melyet Orbán Viktor gátlástalanul a hazafias populizmus szolgálatába állít. A magyar közvélemény „arra alapozza nemzeti büszkeségét – írja –, hogy Magyarország mint keresztény állam maga védelmezte Európát az oszmán hódítók ellen. Ezen az alapon ma is egykori nagyságát álmodja vissza.” Orbán erre az irredenta álomra építi az „illiberális demokrácia” populista, rasszista és antiszemita felhangokkal fölerősített narratíváját.
Ráadásul a szerző véleménye szerint a magyar politikai elit egészét egyetlen hatalmas korrupciós hálózat fűzi egybe, egy uram-bátyám vircsaft, mely Orbán rokonait és barátait hatalmas vagyonokhoz juttatta. Függetlenül attól, hogy az energiagazdálkodásról, a turizmusról, a sajtóról, az ingatlankereskedelemről vagy a pénzmosásról van szó, Orbán birodalma ellenőriz mindent. A klán gazdaságot domináló tagjai és az állami intézmények vezetői közti összefonódásból adódóan gigantikus, olajozottan működő mechanizmus jöhetett létre. (Arról persze szó sem esik, hogy Gyurcsány Ferenc és társai hogyan tehettek szert hatalmas vagyonaikra…)
Kornitzer szerint a magyar történészek sem gondolták át tárgyilagosan a történelmet, ezért uralhatja a közvéleményt az önsajnálat és a patologikus önelégültség szelleme. Ahhoz persze „mindenkinek joga van, hogy áldozat-voltát egyfajta mitológiává fantáziálja össze” – szögezi le, de ez szerinte nem vezethet sehová. A kiutat a ’68-at követő évek katarzisa nyomán kialakult német önszemléletben és a kozmopolita látásmód elsajátításában látja. Ehhez szerinte Adorno, Elie Wiesel, Danilo Kiš, Márai Sándor és Kertész Imre példája lehetne az eligazító.
A frissen megjelent kötet természetesen a mai Magyarország-ellenes európai közhangulatban kedvező, sőt lelkes fogadtatásra talál. Nemcsak Németországban, de még a semleges Svájcban is. A Neue Zürcher Zeitung recenzense, Ilona Rakusa például írását – egyetlen kritikai hang nélkül – azzal a lakonikus kijelentéssel zárja: „Ki ne akarna egyet érteni vele. (Wer wollte ihn da nicht zustimmen.)” (Mármint Kornitzerrel…)
Különös mondat, mert miért kellene akarni, hogy egyetértsünk valakivel, ha nyilvánvalóan igaza van. Azzal egyszerűen nem lehet nem egyet érteni. Az akarat aktusára csak annak lehet szüksége, aki valami – bármi – miatt esetleg kételkedhetne.
Erre persze nem csak azért akadna ok, mert a szerző a magyar ellenzék sokszor valóban megalapozott vádjai mellett számos bizonyítatlan és bizonyíthatatlan vádat is felsorakoztat. Persze a recenzensnek ezek valóságértékéről ugyanúgy nem sok fogalma lehet (mint néhány esetben magának a szerzőnek sem, a németül olvasó közemberről nem is beszélve).
Kornitzer, akinek – nem akármilyen színvonalú – irodalmi és fordítói munkásságáért valóban hálásak lehetünk, már könyvének címében is eleve ironikusan viszonyul az őt érhető vádakhoz, amikor művének műfaját Esszéisztikus beavatkozás Magyarország belügyeibe gyanánt tételezi.
Az irónia távolságtartást jelent. A könyv természetesen számos tanulsággal is szolgálhat. A magyar Kornitzer (aki könyvét egyébként Lacy keresztnévvel szignálja) ugyanis nyugati nézőpontból szemlél bennünket (és önmagát?). Így aztán mi magunk is rászorulunk némi távolságtartásra. Lehetséges, hogy Magyarország valóban nem tragédia, ahogyan ő véli, hanem puszta operett, de az a kozmopolitizmus, melyet számunkra gyógymódul kínál, innen nézve és mai formájában maga sem több egyfajta európai tragikomédiánál.
Bizonyos aspektusaiban akár Örkény István vagy Franz Kafka is megírhatta volna. Sajnos.