Homlokon ütött a hír: az ukrajnai Donbasz „szeparatistái”, azaz gyakorlatilag a terület teljes orosz identitású civil lakossága kivonul Ukrajnából (gyerekek, nők, öregek) és testületileg áttelepszik (?) Oroszországba. Kénytelen ezt tenni, mert ha az oroszok visszavonják a határról hadseregeiket, végképp védtelenné válnak. Hiszen a lassan állig felfegyverzett (s a katalán-ellenesség nemes szenvedélye által is „üzemeltetett” spanyol bombázókkal és egyéb nyugati segedelmekkel is támogatandó) ukrán hadseregnek hosszabb távon képtelenek lesznek ellenállni. Bár a „népköztársaságok elnökei” mintha valamiféle győzelemben reménykednének. Minden jel szerint az „utolsó emberig” narratívájára készülnek fel. S mintha az oroszok is leálltak volna seregeik visszavonásával… Sőt. Biden elnök továbbra is menetrendszerűen bejelenti, hogy csak most készülnek az igazi offenzívára. Az oroszok tagadnak. De hogy meddig terjed (terjedhet) ez a tagadás, azt csak – az amúgy jóságos – Isten tudná eldönteni.
A háború – immár Ukrajnán belül – gyakorlatilag elkezdődött. Hogy Oroszország belenyugszik (belenyugodhat-e) az utolsó emberig alternatívájába, szintén kérdéses… Nem tudom, hogy ezt akár egy, az oroszokénál kisebb katonai potenciállal rendelkező hatalom is megengedhetné-e magának? Az amerikai bizonyosan nem! Putyin, a diktátor mindent megtett, hogy – mellesleg francia és német támogatással – lásd: Normandiai Négyek – rávegye az ukrán kormányzatot, hogy a két tartomány helyzetéről tárgyalásokat folytasson a „szeparatistának” bélyegzett többségi népességgel, mely bizonyára a katalóniai vagy a dél-tiroli autonómiáknál korlátozottabb „speciális státussal” is beérte volna. Az oroszok által is aláírt Minszki Egyezményben még valami efféléről állapodtak meg, de a megállapodást az ukránok nem voltak hajlandóak betartani. Eltökélték, hogy Európa egyik legjelentősebb kultúrnemzetének tagjait (és nem csak) anyanyelvük használatának jogától is megfosztják. Tették mindezt a világ vezető „demokráciájának”, az Egyesült Államoknak a hathatós támogatásával – sőt talán ösztönzésére.
Putyin a két tartomány lakóit orosz állampolgársággal ruházta fel, hogy a remélt speciális státus birtokában némi védelmet nyújthasson számukra. Az ukránok azonban a Minszki Egyezményt – a saját szájuk íze szerint értelmezve – megfosztották minden reális tartalmától. Annak mintájára, ahogyan a román Parlament a székely autonómiát is az Ilfov megyei románok „helyhatósági autonómiájának” modellje szerint tartja megvalósítandónak, sőt de facto megvalósítottnak. A – számos szempontból valóban nem vérdemokrata – orosz elnök arra tett javaslatot, hogy a két megyét ismerjék el különálló „népköztársaságoknak”. Az ukránok és védenceik, az amerikaiak ezt is élesen elutasították, Putyin erődemonstrációval próbálta rávenni őket egy olyan kompromisszum elfogadására, mely a szóban forgó területek lakóinak helyzetét demokratikusan ésszerű keretek közt rendezheti. A nem kevésbé vérdemokrata Biden ebbe sem volt hajlandó belemenni.
Sőt az orosz háborús intervenció titkosszolgálatok által szolgáltatott vádjával keltettek végül tényleg háborús hisztériát, s Ukrajna NATO-tagságának az orosz fél általi elutasítását is szuverén államok ügyeibe való beavatkozásként bélyegezték meg, miközben a népek önrendelkezésének legenyhébb formáit is elutasító ukránok tényleg vérlázítóan antidemokratikus eljárásai ellen a legtétovább fenntartást sem jelentették be.
Ezek után a szóban forgó területek népességének tényleg nem volt más választása, mint hogy az ukrán terror elől testületileg egykori hazájába mentse civillakosságát, és kísérletet tegyen az immár szinte lehetetlenre. Megpróbálja megvédeni önmagát. A hosszabb távon megsemmisítőnek ígérkező támadással szemben. Ami ukrán szempontból is „tömeggyilkos” esztelenség. Ha a várható vérfürdő után a szeparatisták maradéka is az oroszországi Rosztovba menekül, az oroszok feltehetőleg már nem fogják átlépni az Ukrán határt. Ez a mai – velejéig demokratikus – világban semmi körülmények közt nem fizetődne ki.
Kérdés: mi lesz a többi ukrajnai kisebbséggel, ha az amerikai demokraták hagyományain „nevelkedett” ukrán humanisták őket is menekülésre kényszerítik majd? S hogyan számol el mindezzel az az Európa, mely valamikor még a különböző nemzetek és kultúrák demokratikus együttélésének mintaképe gyanánt próbálta reklámozni önmagát. Továbbra is alájátszik Amerika mind antidemokratikusabb eljárásainak?
Vajon ezek a szándékok nem vezetnek-e az európai Unió felbomlásához? A balliberális tábor által megálmodott Európai Egyesült Államok nem landol-e fokozatosan a kisebb nemzetek nyelvének és kultúrájának visszaszorításában, majd ismét a „nagyok” közti gyilkos vetélkedésben? Az amerikai olvasztótégely szemmel látható csődjének ismeretében ezek után milyen olvasztótégelyben reménykedhet még Európa?
A kisebbségi- és a többségi nyelvi-kulturális közösségek demokratikus államhatárokon belüli együttélésének lehetetlenné tétele, a föderális államalakulatok nyelvi-kulturális közösségeinek békés együttélését teszi előbb-utóbb szükségszerűen lehetetlenné. Főként akkor, ha az eljövendő Európai Egyesült Államok önnön jövőjét sérelmekkel tele idegen nyelvi-kulturális, illetve vallási közösségek demográfiai prosperitására szeretné alapozni. Az erőltetett asszimiláció látszata (eufemisztikus terminussal az integráció) nem vezet-e majd nálunk is a – világ mind több táján észlelhető – dezintegrációs folyamatokhoz?
S az ezekből fakadó konfliktusokat a nemzetközi közösség képes lesz-e majd kezelni, ha tagjaival a már létező nyugat-európai autonómiák bevált receptjét sem képes működőképes megoldásként elfogadtatni? Ha a szovjet uralom alól felszabadult kelet-európai államok hosszú-hosszú évszázadok óta együttélő nyelvi-kulturális közösségei, sőt hova-tovább a spanyolországiak sem képesek egymást elviselni, hogyan viselhetnék el, az együttélés hagyományaitól idegen, önmagukat virulensebbnek érző, közösségi értékeikhez foggal-körömmel ragaszkodó jövevények és a mézes-mázas szólamok fedezékéből önmagukat „civilizáltabbnak” nyilvánító – Európában őshonos –, de fokozatosan hontalan népcsoportokká sorvadó „nemzetek”. Főként, ha tovább apadó életerejű elpuhult kéjencek tömegeivé silányulnak. S ha továbbra sem leszünk képesek elviselni, hová fogjuk immár üldözni egymást?
Ezek a kérdések retorikaiaknak tűnnek, de minden jel arra vall, hogy a közeljövőben globális szinten kell válaszokat találnunk rájuk.