Gyergyószárhegyen tanácskozik ezekben a napokban a MÚRE, azaz teljes nevén a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, és holnap ünnepi beszédekkel, díjkiosztásokkal megemlékezik arról is, hogy a szervezet harmincegy évvel ezelőtt alakult meg. A harmincéves kerek évfordulót a tavalyi járványhelyzet miatt nem lehetett megtartani,   úgy jártunk vele, mint a nyári olimpiával. Amint Tokióban 2021 jelentette a 2020-at,  Szárhegyen is a 31 jelenti a 30-at.

Harmincegy esztendővel ezelőtt jómagam is ott bábáskodtam az akkor még Romániai Magyar Újságírók Egyesületének nevezett szervezet  létrehozása körül, és jól emlékszem, hogy már a kezdetekben milyen nagy zűrzavart váltott ki az újságíró és általában a tagság fogalmának a meghatározása.

Más szakmai szövetségek esetében ez jóval egyszerűbben ment, hiszen a képzőművészek szövetségének csak az lehetett, és mind a mai napig csak az lehet a tagja, aki egyetemet végzett és felmutat valamiféle teljesítményt. Ugyanígy az orvosok, a jogászok, a mérnökök, a közgazdászok és más szakmák tekintetében is.

Az íráskészség, a tehetség azonban nem kötődik a főiskolához, ráadásul a szerkesztőségi munka nem csupán cikkírást jelent, hanem bármiféle, az újságok előállításával, arculatával kapcsolatos tevékenységet. Mindemellett már akkor nyilvánvaló vált – hiszen a romániai rendszerváltás után szinte azonnal feltámadtak a magyar rádió- és televízióadók – , hogy az újságírás csupán közös fedőneve annak a médiamunkának, amely nemcsak a leírt, hanem a kimondott szóban, bemutatott képben is egyaránt érvényesül.

A másik nagy dilemma, amivel meg kellett küzdeni, hogy miféle érdekképviselet legyen az újonnan létrehozott egyesület. Csakhamar kiderült, hogy szakszervezet nem lehet, hiszen több szerkesztőség is gyorsan privatizált, jónéhány városban maguk az újságírók alapították meg a lapok tulajdonosi hátterét jelentő cégeket, így a munkaadók és munkavállalok úgymond ugyanabban a testben és lélekben voltak jelen. És napjainkban is kissé furcsa volna, ha mondjuk az egyéni vállalkozó önmagától kérne nagyobb fizetést. A tevékenység így csakhamar leszűkült a szakmára, a szakmai érdekképviseletre. A különböző, kisebb-nagyobb gordiuszi csomókat az évek során kettévágták, ma már az alapszabályzat szerint az egyesület tagjává válhat bármely nagykorú, újságírói tevékenységet folytató személy. De hogy a kételyeknek még nincs vége, azt legjobban a világháló megjelenése és a közösségi felületeken a bárki által létrehozható tartalomgyártás jelenti, hiszen ilyen összefüggésben újságírói tevékenységet folytat az a háziasszony is, aki hetente közzéteszi mobiltelefonján az őszi savanyúságok eltevésének receptjeit és eredményeinek fényképeit.

De félretéve a tréfát, el kell gondolkodni azon is, hogy a demokrácia a sajtót valamikor azért hozta létre, hogy a közjó, ha úgy tetszik, az emberek érdekeit képviselje, és ellenőrizze a hatalmat a választások között.

1990 előtt,  itt, Kelet- és Közép-Európában, ettől a hívatásától megfosztották és jórészt afféle információ-átvivő szerepre kárhoztatták, amelytől a rendszerváltások után egy ideig megszabadult és önálló életet próbált élni.

Viszont most, itthon, Erdélyben, a média újból leszálló ágba került, és nem kevesen megintcsak úgy tekintenek rá, mint a hatalom és a pénz egyszerű kiszolgáló lányára, mindössze a politikusok szavainak továbbvitelére szolgáló eszközre, vagy esetleg rendezvényeket előrejelző és azokról beszámoló krónikákra.

Jórészt eltűntek a mélyebb értelmű, hosszabb távú viták, megszűntek a pénzelosztásokat és törvénytelen vagyonosodásokat, az  esélyegyenlőség megsértéseit és más visszaéléseket vizsgáló oknyomozó összeállítások, a fő ellenség megint a gödrök és a szemét lett, és ezen aligha lehet csodálkozni, hiszen a mai fiatal, állandó egzisztenciális gondokkal küzdő újságírók aligha engedhetik meg maguknak, hogy olykor a nemzeti köntösbe burkolt fenntartóiknak bármiféle témával vagy akár egyetlen kötőszóval is ellentmondjanak, így inkább éppen az általuk megfogalmazott témákat és szövegeket visszhangozzák.  

Számomra egyértelmű, hogy a sok-sok, központi forrásokból átvett, megszűrt és irányított szöveg miatt az erdélyi újságírás önállósága veszélyben van, és az elkövetkező években ez lehetne az a központi téma, amelyről sokat, nagyon sokat kellenne írni-beszélni.

Szárhegyen túl is.