Valamikor, a múlt század nyolcvanas éveiben, a Kriterion Könyvkiadó kiadó felkért, hogy készítsek egy magyar nyelvű válogatást a bukaresti Bedros Horasangian szövegeiből. A román-örmény író, ma is a fővárosi művelődési lapok jónevű krónikása, ugyancsak formabontó novelláiból nem volt egyszerű a válogatás. Olyannyira nem, hogy a cenzúra elsüllyesztette és a megjelenést is csak a romániai forradalom tette lehetővé. Pedig Horasangian nem írt sem közvetlenül, sem jelképesen a rendszer ellen, viszont azokban az években, amikor Románia szorosra zárta a határait és magát az életet is, akkor szellemileg legalább próbálta megmutatni, hogy a kultúrát, a világra való kitekintést nem lehet gúzsbakötni.
Hősei mindegyre átjártak az irodalomból, a művészetekből a hétköznapi életbe és vissza, de nem is akárhogyan, hanem olvasmányosan, szomorkásan, derűsen, cinikusan, groteszkül, a társadalom és az emberi lélek ezernyi rezdülését ötvözve. Paul, a bölcsész egyetemista, a Herăstrău park egyik padján Ezra Poundról töpreng, amikor a pad másik szélére letelepszik egy lány. Ha megkérdezné tőlem, hogy mikor született William Blake, az lenne a legkiválóbb ürügy az ismerkedésre – gondolja, dehát a lány csak hallgat és hallgat. A negyven esztendős Lucian Goyáról, Daliról majd Turnerről írogat az egyszobás, majdnem ablaktalan tömbházlakásban, amikor megszólal a csengő és hazafias munkára hívják: zöldséget kell ültetni a tömbház köré. A nagymama nevelte, később javítóintézetet is megjárt bukaresti srác tizenhárom éves, amikor egy kocsmában először hallja a Body and Soult, húsz éves korára végre tud venni egy szaxofont, hogy el is játsza rajta. Amikor pedig eljutna egy dzsesszfesztiválra, akkor fellépés előtt az autóbuszban felejti a hangszerét…
Ami – elszakadva Horasangiantól – amúgyis nagy kiváltság lett volna, hiszen eltekintve egy-két, kirakatba szánt kivételtől, a korabeli Romániában a hivatalosságok még azt a szabadságot is szerették volna meggátolni, amit a dzsessz-improvizációk jelentettek, és egyáltalán felfüggeszteni óhajtották azt az érzést, azt a feeling-et, ahogyan a rajongók mondják, amelyet ez a muzsika kivált.
Nem véletlen, hogy a romániai és általában a közép-kelet európai enyhébb vagy keményebb rendszerváltások után egyre többen találtak rá újra erre a zenére, egyre több hasonló fesztivál jött létre és az élőmuzsika varázsán még azok az évek sem változtattak lényegesen, amikor a világháló lehetővé tette a bárhol és bármikor hallható zenés rádió- és videó csatornák nagyméretű rétegződését, szétfejlődését. Olyannyira, hogy ma már akár korszakonként, akár előadókként is hallgatható mindig a háttérben a dzsessz.
A csíkszeredai Nemzetközi Jazz Fesztivál, amely egy kis szerdai ráhangolódás után voltaképpen csütörtökön este indult és vasárnapig tart, 2009-ben apró, piciny újszülöttként látta meg a napvilágot. A Csíki Játékszín mindenese, az akkor már klasszikus dzsesszdallamokat éneklő Szilágyi Nóra és a Daradics-család bábáskodtak körülötte, majd rövid idő alatt nyaranta visszatérő eseménnyé nőtte ki magát. Tíz esztendő teltén, támogatások hiányában, a minijazzfesztiválnak nevezett sorozat ugyan megszakadt, ráadásul a szünetet a vírusjárvány is megtoldotta még egy esztendővel, de most azonban feltámadt. A városháza, a megyei tanács és más védnökök újra meglátták benne azt a lehetőséget, amely a turisták számát és a város hírnevét is gyarapítja. A Body and Soul-t, Johnny Green 1930-es örökzöldjét ugyanebben az esztendőben Armstrong énekelte-trombitálta először lemezre. A test és a lélek harmóniája azonban ezekben a napokban itt lesz Csíkszeredában is.