2002 óta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egyesület évi rendszerességgel, úgynevezett nagykonferenciákkal ünnepli a Magyar Tudomány Napját. Hasonló rendezvényre éppen ma délelőtt került sor, természetesen a vírusjárvány feltételei között, de mindehhez rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy az intézmény szakosztályai, vidéki fiókjai szinte az egész hónap folyamán tartottak-tartanak kisebb-nagyobb szakmai megbeszéléseket, amelyek azt igazolják, hogy a több mint 160 éves egyesület örökölt nevétől eltérően korántsem klasszikus múzeumi jellegű, hanem a reál- és humántudományok huszonegyedik századi erdélyi magyar művelőinek igazi szellemi találkozóhelyévé szeretne válni
Jövőformáló tudomány. Ez az idei tanácskozások mottója, de ha visszapillantunk az elmúlt esztendőkre, akkor az „értékteremtő”, a „határtalan”, az „emberközpontú”, az „oknyomozó” , a „messzelátó” , a „ velünk élő „ melléknevek kapcsolódtak a címeket alapjában meghatározó főnév elé, és már ez is igazolja, hogy az erdélyi magyar tudományosság keresi a maga helyét a huszonegyedik század magyar nemzeti és romániai közéletében.
Igen, föltétlenül hozzá kell tenni azt is, hogy romániai, mert a tágabb földrajzi értelemben vett erdélyi egyetemek mellett sok hazai magyar tudós dolgozik bukaresti, jászvásári és más Kárpátokon túli egyetemeken és tudományos intézetekben, nem akármilyen beosztásokban és nem is akármilyen szakmai sikerekkel.
Azonban azt is észre kell vennünk, hogy noha az egyetemi rendszerek átalakításának, az akadémiai szféra olykor inkább mennyiségi, semmint minőségi kitágulásának-kitágításának köszönhetően a felsőoktatásban dolgozók vagy bedolgozók létszáma egyre nő, a mindennapok romániai magyar közéletében, a vitákban, eszmecserékben a különben is jóval csendesebb szavú és szemérmesebb tudományosság mintha hátrébb szorult volna. Pedig az lenne valóban a sokatmondó, ha a járványhelyzetről, általában az egészségügyről, a gazdasági gondokról, a környezetszennyezésről, a természetvédelemről, a népesedési kérdésekről, az oktatásról, a településszerkezeti átalakulásokról és sok-sok más témáról nem mindig a politikusok vagy a közigazgatási vezetők, elöljárók osztanák az észt, igen gyakran a lehető legközhelyesebb és agyonismételt megfogalmazásokban utalva arra, hogy mit és hogyan kell tenni, hanem a szakágak és -ágazatok legkiválóbb hazai ismerői írnák le, mondanák meg, egyáltalán valamilyen úton-módon közölnék velünk mindazt, ami ott gomolyog a háttérben.
Ha úgy tetszik, ütköztetnék azokat az érvrendszereket, amelyek igazolják, hogy a tudományban, mint általában az életben, semmi sem kizárólag fekete és fehér, hanem kimondottan árnyalatgazdag és nem kinyilatkoztatásokkal, hanem csak önálló gondolkodással lehet kisebb-nagyobb mértékben eligazodni és megközelíteni a valóságot. Minderre annál inkább szükség lenne, mert a határtalan kommunikációnak és a gyors emberi közlésvágynak köszönhetően a tudományos nézetek napjainkban olyan mértékben ötvöződnek a lehető legfantáziadúsabb és olykor egyenesen ártalmas áltudományos szövegekkel, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünk a ránk zúduló információáradatban.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület különböző kiadványaiban, saját könyvkiadási programjaiban rendszerint megjelennek mindazok a tanulmányok, amelyek a kisebb-nagyobb tanácskozásokon elhangzanak. A felvevő közeg azonban továbbra is meglehetősen zártkörű marad, még akkor is, ha a most zajló konferenciák a világhálón bárki számára nyitottak. Annak az útját és módját kellenne kissé részletesebben és hatékonyabban megtalálni, hogy az erdélyi tudományosság legyen jóval fontosabb és a hétköznapokban is cselekvő szereplője a hazai magyar közéletnek.