Aki kétségbe vonja őket, rögtön a legvisszataszítóbb vádat, a jobboldaliságét hívja ki maga ellen. Németországban ugyanis nem csupán a szélsőjobboldali nézetek esnek anatéma alá, már pusztán jobboldalinak lenni is szabályszerű kiközösítéssel fenyeget.
A hangulat elmérgesedésére jellemző, hogy még Ulf Poschardt, a Die Welt főszerkesztője is kénytelen volt kimondani, hogy ugyanis „Minálunk a légkör lassan elviselhetetlenné válik. A zöldek feltörésével arányosan romlik a vitakultúra, degenerálódik a hangnem is. Nem a felelős és döntésképes állampolgár áll előtérben, hanem a paternalizmust lelkesen elfogadó kliens. A szabadság mint ideál nem érdekel senkit. A szabadpiac iránti megvetés kezd egyeduralkodóvá válni. A német állampolgár egy – kibékíthetetlennek tűnő ellentétek által szétszabdalt –országban kénytelen élni. A zöldek diadalútjának szélárnyékában az egykori balliberális összeférhetetlenségek helyébe államkapitalista eszmék és tekintélyelvű tilalmak áradata zúdul. A gazdaságot a politika keríti hatalmába. A mindenható állam Robin Hoodot játszik a polgáraival.”
A lap másik kitűnő kommentátora Ansgar Graw is úgy véli, hogy a makacsul balra törekvő korszellem gondoskodik arról, hogy a politikai döntéseket a zöld eszmék alapozhassák meg. Ez történt már az atomerőművek bezárásakor, amikor is Angela Merkel a német energiaellátást a lehető legkörnyezetszennyezőbb szénerőművekre állította át, de akkor is, amikor Németország legalizálta a homoszexuális házasságokat, majd amikor az illegális migránsok előtt is tágra nyitotta a határokat, s a klímavédelmet a német államrezon legfontosabb – a gazdaság, a kultúra, politika sajátos értékrendjét is felülíró – alapjává tette. Annak ellenére is, hogy Németország lehetőségei arra, hogy a globális folyamatokat befolyásolhassák minimálisak. Az ország – még szénerőműveivel is – csupán a világszíntű széndioxidkibocsátás írva és mondva 8 százalékáért felelős. Ha ezt a 8 százalékot is felszámolná, a károsanyag kibocsátás 92 százaléka, melynek legnagyobb részéért Kína, India, és az Amerikai Egyesült Államok kárhoztatható, továbbra is csaknem érintetlen maradna. Mindez nem jelenti azt, hogy Németországnak nem kell további erőfeszítéseket tennie a légkör tehermentesítéséért. De abszurd dolog a klímapolitikát a német politikai gondolkodás sine qua nonjává merevíteni.
Ansgar Graw is világosan látja, hogy Angela Merkel névleg kereszténydemokrata politikus ugyan, de hatalomgyakorlásának minden fontosabb ötlete a zöld politika programfüzetéből származik. Angela Merkel valaminő különös farkasvakságban a zöldek fegyvereivel siet legyőzetni önmagát. Árulkodó dolog, hogy a zöldek társelnöknője, Annalena Baerbock népszerűségben ma már az Angela Merkelét is megelőzi, s a másik társelnök, Robert Habeck a siker esélyével pályázhat a kancellári székre is. Számos jel utal arra, hogy a zöldek válhatnak Németország új néppártjává, amennyiben a klímavédelem máris a német államrezon alapjává terebélyesedett. Eközben pedig a szó mindkét értelmében fejetlen szociáldemokraták (a pártnak hónapok óta nincs elfogadott vezetése) a feltörekvő AfD-vel versenyben folytatják mélyrepülésüket, s a CDU-elnökétől, Annegret Kramp-Karrenbauertól a választók még a kancellári posztra való alkalmatlanságot is elvitatják.
A zöldek eredetileg a fukusimai atomkatasztrófát meglovagolva kényszerítették bele Angela Merkelt az atomerőművek bezárásába. Pedig a japán katasztrófa 16 000 áldozatának semmi köze nem volt az erőmű meghibásodásához. Egyetlen ember kivételével mindenki a példátlan erejű földrengésnek esett áldozatul. A zöldeknek, masszív sajtótámogatással sikerült mintegy suba alatt mint a 16 000 áldozatot az megsérült atomerőmű számlájára íratni. Az atomhisztéria azonban pusztán Németországon hatalmasodott el. (A japánok a megsérült erőműről sem mondtak le.) De mert a német gazdaság energiaigényét mindenképpen fedezni kellett, a német kormányzat kénytelen volt fosszilis fűtőanyagokra alapozott erőműveket üzembe állítani. Franciaország ezzel szemben egyetlen atomerőművét sem záratta be. Ma éppen feleannyi széndioxidot bocsát az európai légkörbe, mint az önmagát éltanulónak aposztrofáló Németország.
Aki veszi magának a bátorságot, hogy ezeket a tényeket felemlegesse, a német baloldali burzsoázia integráció fölötti elégedettségét, az embercsempész-barát hajóskapitányasszonyok ünneplését és a migránsok által elkövetett bűncselekmények ignorálásának békebeli harmóniáját zavarhatja meg. Következésként bűnhődnie kell. Hogy ennek ellenére is akadnak felelős értelmiségiek, akik vállalják az ódiumot, önmagáért beszél…
Mindez látszólag csupán Németország ügye lehetne. De nem csak azért nem az, mert Németország Európa vezető állama, s a német kancellár döntései, ahogyan azt a 2015-ös határnyitáskor megtapasztalhattuk, az Európai államok vezetőinek, de főként a kontinens polgárainak az akaratát akadálytalanul felülírhatták, hanem azért is, mert az Európai Parlamentet voltaképpen ma is uraló zöld-liberális-szocialista tandem továbbra is képes arra, hogy a mi hétköznapjainkat is közvetlenül befolyásoló döntéseket kényszerítsen ki.
Nagyjából ugyanazzal a megalapozottsággal, mellyel az atomerőművek bezárását kikényszerítette. A legbájosabb az egészben az, hogy a zöldek most azzal az érvvel igyekeznek közvetlenül is saját kezükbe venni a hatalmat, hogy Angela Merkel kormányzata Németországot az európai környezetszennyezés élvonalába kormányozta. A zöld aktivisták hosszú hónapok óta a német bányavidéken táboroznak. A bányák és a szénerőművek bezárását követelve. Azt sem lenne érdektelen megtudni, hogy kinek a pénzén tehetik ezt…
Minden esetre folytathatják agresszív tiltakozásaikat, tekintet nélkül arra, hogy a bezárás ebben a pillanatban milyen helyzetbe hozhatná a – nagy versenytársaihoz: a kínaiakhoz vagy az amerikaiakhoz viszonyítva amúgy is gyengélkedő – német, s implicite európai gazdaságot is.