Az ország legjelesebb szellemi intézménye elszenvedte Mohácsát. Becsületére legyen mondva: az MTA egy pillanatig sem meghajolva, megalkudva állt ellen, bár tudta, hogy mit sem számítanak az érvek. A szavazás után kiadott rövid közleményében megjegyzi, hogy a tudományos közösség elutasította a törvényjavaslatot.
Nekünk ez nem kellett. Nem vagyok tényező ebben a folyamatban, nem számít a véleményem, legfeljebb gyanított gyanakvó sajtóőröknek, sokan vagyunk, akik nem lehetünk tényezők s nem számít a véleményünk, de tudatában annak, hogy a kutatással szembeni elvárások sok helyen hangsúlyosan haszonelvűek (sok helyen meg nem azok!) a módra, ahogyan a kormány gyakorlatilag leigázta az MTA intézeteit, azt mondjuk – nincs bocsánat!
A keddi döntés nyomán az MTA kutatóintézetei olyan új keretbe kerülnek, amelynek működtetéséért egy Irányító Testület lesz a felelős, ahová a Palkovics László vezette Innovációs és Technológiai Minisztérium és az MTA küld hat-hat tagot, a testületi elnököt közösen jelölik ki. A tagokat és az elnököt egyaránt személyesen a miniszterelnök nevezi majd ki. (Miután nem kell minősített többség a döntésekhez, a kormányzati akarat akadálytalanul érvényesül.) A törvény szerint az Irányító testület hatáskörébe tartozik dönteni a kutatóhelyek megalapításáról, átszervezéséről, megszüntetéséről, jóváhagyni a kutatóhelyek céljait, feladatait, kiadni alapító okiratukat, meghatározni a kutatóhelyek vezetői munkaköre betöltését szolgáló nyilvános pályázati felhívás tartalmát és megválasztani a kutatóhelyek vezetőit. Az új keret – az Eötvös Loránd Kutató Hálózat (ELKH) –működéséhez az MTA központi adminisztrációjának egy részét, valamint nyertes pályázatait és ösztöndíjait használják fel. Vagyontárgyait az MTA-nak ingyen kell használatba adnia.
Vagyis többről van szó, mint az MTA autonómiájának korlátozásáról. Gyakorlatilag elkobzásról, illetve ahogy az Akadémia elnöke, Lovász Lászó világhírű matematikus fogalmazott, államosításról van szó. A haszonelvű elgondolás, amely ehhez az „átszervezéshez” vezetett alapjaiban rendíti meg az alapkutatást, a rendszer kiszolgálójává teszi a megrendelésre dolgozó kutatókat, a kutatások (át)irányításával – például a történet- és társadalomtudományok terén – múlt- és valósághamisításra ad alkalmat.
Ráadásul – amint az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának közleménye figyelmeztet – az átmenetnek az új rendszerbe rengeteg azonnali és távlati hátulütője van: ,Az akadémiai kutatóintézetek leválasztása az MTA-ról előkészítetlen, és ellehetetleníti a kutatóintézetek munkáját. Az innovációs teljesítmény javulását váró intézkedés rövid időn belül működési zavarokhoz és a kutatási eredményesség visszaesésével fog járni. A rövid határidőre a törvényt nem lehet végrehajtani, a döntés után felgyorsul a kutatók külföldre vándorlása, mindez a kutatói életpálya iránt elkötelezett fiatalok elfordulásával és a jövő innovátorainak és oktatóinak elvesztésével fenyeget.”
Semmi sem cáfolja, sőt, hogy egy nagyobb terv részéről van szó, egy vidékiesebb orwelli vízióról „nemzeti nagylétünk” fikciójának lázában; s az állandósult restaurációs diskurzus és aktivizmus nyomán Magyarország oda juthat, mint a Trianonhoz vezető első világháború előtt, amikor Európa leggyűlöltebb nemzetei közé verekedte le magát. „Amit ez a kormány művel az Akadémiával, az kimeríti a hazaárulást. Egy kollégámnak korábban azt mondta egyszer Orbán: ’Tíz évünk van, hogy kineveljünk egy teljesen új történész nemzedéket’. Ezt nyomják most le a torkunkon. Rengetegen fognak elmenni, elhagyják a pályát. Nem gondoltam volna, hogy annyira előrelátó leszek, hogy éppen június végén mondok fel az MTA-nál, amikor az egész kutatóhálózat sorsa megpecsételődik. Irónia és tragédia egyben.” – mondta Stefano Bottoni, az ismert magyar-olasz történész egy interjúban. Bottoni máris áttette székhelyét Olaszországba, s bár sokuknak nehezebb lesz a dolga, számos magyar tudós kutató is elmegy olyan központokba, ahol őt és munkáját jobban megbecsülik és megfizetik. Ez a legnagyobb aggodalma az MTA tudós elnökének is.
Bálint Györgyöt idézve elvontabban és ellenpontozással élve ír a fölháborodás és a politika komplementaritásáról. (Megemlítve, nem mellékesen, egy olyan eseményt, amely alátámasztja a fentebb megkockáztatott gyanút a történelem átírásának szándékáról.) Azt írja többek között TGM: „Az önvizsgálat – ha nem is az Ivan Iljics halála szigorával – nélkül a fölháborodás rutinizálódik, elsekélyesedik és egykönnyen hazugsággá fordul. Csak akkor hibáztathatunk másokat, ha készek vagyunk saját magunk hibáztatására is. A politikai rezsim nem minden rossznak az oka.” Továbbá: „(…) Erre való lenne a politika, amely a széttagolt érdekcsoportokat összerántja, s amely olyan megoldásokat kínálna, amelyek alapja: fölismerni minden egyes gravámenben a közöset. Így közös cselekvés formálódhatnék ki, amely ezáltal több, mint a – többnyire – anyagi és ’létbiztonsági’ előnyökhöz vagy valamely privilegizált helyzet megőrzéséhez fűződő (’önző’) csoportérdek, és nem több. Az ilyen politika kialakulását pedig a regnáló féldiktatúra – lényegéből fakadóan – blokkolja, ezért föl kellene már ismernünk végre, hogy a politika (különösen itt és most) nem sérelmek korrigálásának eszköze, hanem cél: a közös fölszabadító és egyenlősítő stratégiák együttese, amely a céltudatos, elkötelezett közösségek számára közös erkölcsöt és identitást kínál.”
TGM írását olvasva gyakran jut eszembe, hogy az erdélyi értelmiség a legritkábban ad hangot nyíltan indignációjának a magyarországi szörnyűségeken. Az egyház, a „kultúra” és a lakájmédia jónéhány szenvtelen képviselője részéről ez természetes, de biztosan tudom, hogy egyre többen háborognak, azt mondanám, nem csak érzelmileg, de racionálisan is. Most, az Akadémia ügyében, néhányan nyomatékosan megszólaltak: főleg fiatal kutatók, alkalmasint a szüleikkel szembefordulva.
Íme például mit nyilatkozott T. Szabó Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának dékánhelyettese: „Amikor februárban az elsők között fogalmaztunk meg szolidaritási nyilatkozatot a kolozsvári Bölcsészkaron, tényleg reménykedtünk, hogy az MTA körüli helyzet feloldható meggyőzéssel, érvekkel, pontosabb statisztikákkal, még precízebb szakmai átvilágítással. Most már tisztán látszik, hogy a magyarországi politikai elit egy része és a kormányzata a magyar tudományosság teljes rendszerének mindenáron való erőszakos átszervezésén ügyködik évek óta módszeresen, az egyetemek kiszolgáltatott helyzetbe hozásától, gyarmatosításától egészen a Közép-európai Egyetem állami elüldözéséig. Nem kell évtizedes távlat belátni, hogy ez az erőszakosság, a kutatók véleményének semmibe vétele, fontos nemzetközi tudományos intézmények tiltakozásának bagatellizálása, a félelemkeltés állandósulása, áltudományos intézmények sorának létrehozása, jól működő akadémiai intézmények indok nélküli szétverése nem csupán mélységesen értelmiségellenes, hanem olyan károkat okoz a mai magyar tudományosságban, amelyek belátható időn belül nem hozhatók helyre.”
Befejezésül a dékánhelyettes felteszi a pontot az i-re: felveti azt a körülményeink között legégetőbb politikai kérdést, amit elszórt – többnyire szerkesztőségileg törölt – hozzászólásokban magam is szóvá tettem: „Legalább Erdélyben fontos volna elgondolkodni azon, hogy mi is a valódi ára a néha milliárdos magyarországi támogatásokért vásárolt hallgatásnak vagy közönynek, s hogy mi lehetne ebben az új helyzetben a felelőssége a határon túliaknak.” Igen, fontos volna elgondolkozni…
Magyarország nem jogállam. De RMDSZ erről nem beszél. Ahogy hivatalosan a romániai jogállamiságot, demokráciát sértő visszaélésekről is nagyon ritkán, ha éppen nem kisebbségi sérelmeinkről van szó. Az RMDSZ gyűlöli a (román) nemzetállamot, bátran és dicséretesen szembeszállt a román alkotmány erre vonatkozó cikkelyével is. A meghirdetett magyar nemzetállamról, az alaptörvényről, a gyűlöletkampányokról egy szava sem volt. Az illiberális állam lázálmát Tusványoson hirdette meg Orbán Viktor. Az RMDSZ nem vette át, de nem is határolódott el tőle. (Nagyon várom az idei nemzetstratégiai tusványosi tábort.)
Az RMDSZ hallgat. Pedig nem csak a dékánhelyettes által említett kérdésben van felelőssége és kellene megszólalnia! Hanem közvetve például akár az MTA kutatóhálózatának felszámolásával kapcsolatban is. Hiszen milyen büszkék vagyunk kutatóinkra, erdélyi tudósainkra, akik az MTA kutatási rendszerében dolgoznak, pontosabban dolgoztak, nyertek pályázatokat, képviselnek becsülettel mindnyájunkat, szereznek hírnevet Erdélynek, szülőföldjüknek, szülőföldünknek!