Törökországban vasárnap javában zajlott le az Erdogan által történelminek aposztrofált a választási kampány. Az ország elnököt és parlamentet választott. E pillanatban persze számos fontosabbnak tűnő ügy is van, amiről írnom lehetne. A múlt héten zajlott a V4-ek ? Kurz, ausztriai kancellár által is szekundált ? csúcstalálkozója, amikor is Magyarországtól Szlovákia vette át az elnöki tisztséget. Az Európai Tanács csúcsértekezletre készül, melyet szintén vasárnap egy Angela Merkel (s implicite Európa) sorsát is eldönteni képes migrációs minicsúcs előzött meg, s Amerika és a G7-ek közt kockázatos kereskedelmi háború dúl. Mégis a török választások mellett kellett döntenem, hiszen ezek végkifejleteközvetlen környezetünk jövőjére vonatkozóan talán az előbbi eseményeknél is kockázatosabb következményekkel járhat.
Erdogán Törökországa ugyanis a középkori Törökország világhatalmi státusának helyreállítására tör. Ennek a kimondatlan törekvésnek a kézzel fogható jeleit a Die Welt egyik legjobb (mellesleg magyar származású) publicistája (a Kálnoky grófok családjából származó) Kálnoky Boris (azaz Boris Kálnoky) foglalja össze ?Erdogan fölközi-tengeri mesterterve? című cikkében.
Kálnoky jobbára katonai forrásokból származó információi szerint Erdogan az utóbbi években masszív flottaépítési programba kezdett. Az eddigiek mellé nyolc új, egyenként 250 katona és három pácélozott jármű szállítására alkalmas hadihajó készült el. Három másik hajó 350 katona közvetlen partra szállítására alkalmas. A 139 méter hosszú hajók ugyanis méreteik dacára úgy vannak megépítve, hogy közvetlenül megközelíthessék a szárazföldet. A továbbiakban újabb tizenkét szupermodern korvett és fregatt megépítése is tervben áll, melyeket négy-hat légvédelmi fregatt és hat tengeralattjáró, valamint egy multifunkcionális repülőgépanyahajó megépítése is követ.
Már magából a felsorolásból is világosan kiderül, hogy Erdogan flottája korántsem önvédelmi célokat szolgál. Célja egyértelműen idegen területek lerohanása. Hogy melyek ezek az idegen területek? Egyelőre nyilván nem Görögország, mellyel Erdogan állama az második évezred első évtizedei óta folyamatosan hadban áll, még csak nem is Ciprus maga, mely körül a két állam NATO-tag gyanánt is évtizedek óta konfrontálódik, s melynek törökök lakta részét Törökország ? egy a nemzetközi nyilvánosság által is ?akceptált? katonai akció nyomán ? gyakorlatilag saját területének tekinti.
Egyelőre, amint arra Kálnoki rámutat, ?pusztán? a görög partok mentén található szigetvilág fölötti uralom a cél. Törökország az 1923-as Lausanne-i szerződés intézkedéseit, mely ezt a szigetvilágot csaknem teljes egészében Görögországnak ítélte, és a tengeri felségterület határát is ?Törökországra sérelmesen? húzta meg, máig nem ismeri el legitimnek. Máris birtokába vett minden tengerből kiemelkedő sziklát és szigetecskét, melyet a Lausanne-i szerződés nem említ. Teszi mindezt ?legitim érdekeinek védelmében?. S közben a török hajók csak tavaly kétezer alkalommal sértették meg a görög felségvizeket és a légiflotta gépei háromezer-háromszáz esetben Görögország légterét.
Kálnoky végkövetkeztetése: a hatalmas katonai beruházás egy olyan ország részéről, melynek lakossága a rohamos fejlődés dacára még messze áll a jóléttől, s mely súlyosan el is adósodott, kétségtelenül szilárd politikai akaratról, koherens stratégiai gondolkodásról és törhetetlen türelemről árulkodik.
A török flotta ugyan Ciprust, mint ?független? államot egyelőre (még?) nem fenyegeti, de a szigetállam ? féllegálisan általa birtokolt ? török zónájára való hivatkozással a környező tengerfenék olajtartalékainak kiaknázására igényt tart. Az e célból épített hajó neve önmagában is sokat elmond a török stratégiáról, a név ugyanis ugyanis a Fatih, azaz Hódító. Ezt a megnevezést a Konstantinápolyt meghódító II. Mehmet szultán mellékneve sugallta. Azaz, ahogy a latinok mondták egykor: Sapienti sat, azaz bölcsnek ennyi is elég. Kétségtelennek látszik: Törökország nem csak közel-keleti és balkáni regionális hatalommá, hanem világhatalommá szeretne válni.
A mai választás tétje a fentiek fényében mutatkozik meg valóságos méreteiben. Egyelőre még demokratikus küzdelmek folytak, Erdogannak három kihívója is volt: Muharrem Ince a legnagyobb ellenzéki párt jelöltje, Meral Aksener a nacionalista-konzervatív Iyi-Párt részéről és Selahattin Demirkas, a kurd párt ? terrorizmus vádjával előzetes letartóztatásban tartott ? jelöltje.
A játszma mindazonáltal nincs lejátszva. Ince Maltepeben megszervezett választási gyűlésen ötmillió ember jelent meg. Igaz az állami tévé nem Ince, hanem Erdogan Isztanbuli beszédét közvetítette. ?Félelemből, félelemből? ?- ismételte Ince, s úgy vélte ?Ezek Erdogan utolsó vonaglásai.? Számos jel utal arra, hogy a választási küzdelmet a határon túli (főként németországi) törökök szavazatai fogják eldönteni.
A probléma csak az, hogy a múlt évi népszavazáson ezek a ?török származású németek? több mint 60 százalékban Erdoganra szavaztak, lévén hogy kettős állampolgárok gyanánt főként (vagy kizárólag?) Erdogant tartják elnöküknek. A török nacionalizmust, úgy tűnik, az idegen környezet fölerősíti. Demokrácia ide vagy oda.
Erdoganban az idegenbe származott török is hajlamos II. Mehmetet, a Hódítót látni. S ez a ?látvány?, amint azt ? a német nemzeti válogatott két Erdogannal fényképezkedő játékosának, Özilnek és Gündogannak a botrányát kommentáló ? török származású rádióriporter megjegyezte: a lelke mélyén a kis török bevándorlóból is egyfajta hódítót varázsol.
Hogy milyen következményekkel, az egyelőre, úgy tűnik, ?nem sokat? számít.