Katalóniában tovább élesedik a szembenállás. Amint az közismert, a spanyol központi kabinet a katalán kormányzat október 1-ére meghirdetett függetlenségi népszavazásra vonatkozó döntését az Alkotmánybíróságon támadta meg. A többségében spanyol bírákból álló alkotmánybíróság a döntést alkotmányellenesnek nyilvánította, s ezzel a dolog úgymond el is lett volna intézve. A katalán Parlament és kormányzat azonban a döntést nem hajlandó elfogadni.
Carlas Pridgemont katalán miniszterelnök szerint ugyanis ?semmiféle kormánykabinet és semmiféle bíróság nem akadályozhatja meg a demokrácia katalóniai érvényesítését?. A rendőrség az elszakadás szószólóit: a parlamenti tagok és a népszavazási törvény aláíróinak egy részét letartóztatta. A katalánok utcai tüntetéseken tiltakoznak. A spanyol kormányzat azonban, bár a katalán tiltakozóakciók a lehető legbékésebbek, újabb és újabb rendőrosztagokat és félkatonai alakulatokat irányít a térségbe. S magát a katalán rendőrséget is központi irányítás alá helyezte.
A mind súlyosabbá váló konfliktus oka az, hogy a demokratikus jogrendszerek máig nem tisztázták kellőképpen a népek önrendelkezési jogának pontos jelentését. Így aztán azok az érvek, melyekkel a spanyol alkotmány a katalánok ún. külső önrendelkezéshez való jogát megtagadja, nagymértékben önkényesek. Spanyolország állampolgárainak összessége népet alkot, az úgynevezett spanyol népet. (Ez a megnevezés már önmagában is beszédes.) Ez a nép a ?népek önrendelkezési jogára? alapozva eldöntheti Katalónia sorsát. Katalónia polgárainak összessége azonban nem alkothat ?népet?, pusztán ?kisebbségnek? tekinthető. Egy kisebbségnek azonban ? amint azt a Neue Zürcher Zeitungban Daniel Högges professzor Katalónia miért nem Koszovó? című cikkében megállapítja ? pusztán ?belső önrendelkezéshez? van joga. Hogy mi a különbség a ?nép? és a ?kisebbség? között, ahhoz a jeles szakember semmiféle fogódzót nem kínál. De mivel az írása címében feltett kérdésre válaszolnia kell, különös okfejtésbe bonyolódik. Koszovót megillette a Szerbiából való kiválás joga, mert ha egy kisebbségtől állama mereven és az emberi jogok megsértésével megtagadja a belső önrendelkezés lehetőségét, a nemzetközi közösség a means of last resort (azaz egyfajta jogi ultima ratio gyanánt) elismerheti az adott kisebbség ?külső önrendelkezéshez? való jogát. Azaz ?néppé? léptetheti elő.
Högges szerint ez történt Koszovó esetében. Ezek a ?feltételek? Spanyolországban nem ?teljesülnek?, hiszen a spanyol állam elismerte Katalónia ?belső önrendelkezését?. A tartomány autonómiával, saját hivatalos nyelvvel és kultúrával bír, következésként lakói nem tekinthetők népnek, legfeljebb kisebbségnek.
A professzor úr azonban nem tesz említést sem a kanadai, sem az angliai függetlenségi népszavazásokról. Pedig mindkét esetben, a kanadai Québec-tartomány, és az angliai Skócia esetében létezik ?belső önrendelkezés?, mindkét ?tartománynak? teljes jogú (sőt a katalánnál kiterjedtebb) önkormányzata van, mégis ?népként? gyakorolhatta külső önrendelkezéshez való jogát.
A höggesi argumentáció ? éppen inherens következetlensége miatt ? szerfelett veszedelmes. Ha ugyanis a katalánok tényleg eltökélték, hogy kiválnak Spanyolországból, csak annyit kell tenniük, hogy a skótok és a kanadai franciák példájára hivatkozva ?minden áron? megrendezik a függetlenségi népszavazást, amit a spanyol hatalom ?minden áron?, azaz a katalán autonómia felfüggesztésével, letartóztatásokkal, megtorlásokkal, az emberi és közösségi jogok lábbal tiprásával megakadályoz. Ezzel azonban a Högges-féle definíció szerint a katalánok ?kisebbségből? egyszerre ?néppé? léphetnek elő, s ezzel megteremtődik a ?külső önrendelkezés? lehetősége. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a logika ? ha következetesen érvényesül ? előbb-utóbb polgárháborús állapotokat generál.
Arról nem is beszélve, hogy a Högges-féle argumentáció egyszerre a Székelyföld lakosságát is ?néppé? nemesítheti, hiszen a román állam tőlünk, székelyektől nem csak a ?belső önrendelkezéshez? való jogot tagadja meg, de nemzeti szimbólumaink használatát és anyanyelvünk helyi hivatalos nyelvként való elismertetésének jogát sem hajlandó elfogadni. Azaz ? a höggesi terminológia szerint ? még jogállami kisebbségnek sem hajlandó tekinteni bennünket. Igaz, ellenállásunkat nem közvetlen fegyveres terrorral próbálja megtörni. Lévén hogy efféle ellenállás nincs is. (Ha lenne, aligha férne kétség hozzá, hogy maga is megtenné, akárcsak a spanyol hatalom.) Ez esetben tehát Höggesnek nem csak az lenne a kötelessége, hogy a katalánok ?külső önrendelkezéshez? való jogát tagadja, de az is, hogy a székelység (vagy éppenséggel az ukrajnai oroszok) autonómiához, azaz ?belső önrendelkezéshez? való jogát hasonló határozottsággal igenelje. Nem teszi.
S itt van a probléma gyökere. Az önrendelkezési jog napjainkban olyan gumifogalom, melyet bárki tetszése szerint csűrhet-csavarhat. Így aztán egymással összeegyeztethetetlen álláspontok válnak ?nyilvánvalóan legitimmé?. Értelmes jogi vita, de még csak józan kompromisszum sem képzelhető el többé. A szemben álló felek egymást taszítják a szélsőséges nacionalizmusok zsákutcájába, s végső soron ? ahogyan az a volt Jugoszláviában történt vagy a mai Ukrajnában történik ? vérontásba. Hogy végülis melyik jogfelfogás a ?legitim?, azt a háború kimenetele és a nagyhatalmak érdekei fogják eldönteni. Pedig azokban az államokban, jelesül Kanadában és Angliában, ahol az állam megteremtette a külső önrendelkezés, angol terminussal a szecesszió jogát a ? franciák (és a románok) által szeparatizmusként emlegetett ? kiválás sem következett be. A ?kisebbség? többsége vélte úgy, hogy egy olyan államból, mely a kisebbségi közösség jogait a végsőkig (azaz a szecesszióig) menően elismeri, nincs is miért kiválni. Ennek a jognak a megtagadása azonban az úgynevezett szeparatizmus legfőbb ösztönzőjévé válhat.
Amint az a fentiekből is kiderülhetett, a (tudatosan kultivált) fogalomzavar tényén semmiféle alkotmánybírósági döntés nem változtathat. Arról nem is beszélve, hogy amint azt a neves amerikai filozófiaprofesszor, Sidney Hook magyarul is megjelent Paradoxies of Freedom (A szabadság paradoxonai) című könyvében leszögezi, semmiféle alkotmánybíróság sem helyezkedhet a népakarat (azaz a legálisan megválasztott népképviselet) fölébe. Ahogyan az állam egységének elve sem helyezheti hatályon kívül a szubszidiaritás elvét. Azaz: annak elismerését, hogy a közvetlenül őket érintő kérdésekben maguk az érintettek és ne kívülállók dönthessenek.
Ezeknek az elveknek a tagadása a demokrácia alapjait rendítheti meg. Beláthatatlan következményekkel.