A bajor Keresztény Szociális Unió múlt hét végén lezajlott kongresszusa és az amerikai választási kampány finise arra készteti a politikai folyamatok megfigyelőjét, hogy ha eddig nem tette volna is, alaposan elgondolkodjon a demokrácia esélyein. A klasszikus demokráciával már többen is leszámoltak. A legismertebb ilyen jellegű kísérlet talán Colin Crouch angol politikatudományi professzor Posztdemokrácia című könyve, melynek már a címe is magáért beszél.
A demokrácia posztmodern halálát nézetem szerint is az okozza, hogy a társadalom megreformálására törő szocialista, illetve a bevált hagyományok megtartását szorgalmazó konzervatív irányzatokat a mai politikai rendszer ? a XX. század elrettentő diktatúrái nyomán ? hajlamos ugyanolyan (egészen pontosan majdnem ugyanolyan) szélsőséges jelzőkkel megbélyegezni. A kommunizmus, és főleg a fasizmus vádja fél évszázadon át olyan bélyeget jelentett, mely a szóban forgó irányzatokat a maguk eredeti (értsd demokratikus) formájában jobbára lehetetlenné tette. Ennek az lett a következménye, hogy mindkét politikai irányzat megpróbált minél távolabb kerülni a megbélyegzés lehetőségétől, azaz mindkettő középre tájékozódott. Erre a liberális ideológia önnön lényegükből kiforgatott ?alaptételeinek? integrálása kiváló lehetőséget is teremtett.
Ma már a szocialisták és a konzervatívok egyaránt a piac mindenhatóságának neoliberális ? a klasszikus liberalizmus képviselői által ebben a szélsőséges formában soha nem vallott ? elvére esküsznek. Az alapkérdésekben tehát nincs és nem is lehet köztük vita.
Ezzel azonban a váltógazdálkodás veszíti értelmét. A modern képviseleti demokrácia értelme ugyanis abban rejlik, hogy az egymással szemben álló politikai irányzatok, a szocialista típusú reformerek és a konzervatívok a hatalomgyakorlás alternatív esélyeit kihasználva folytonosan korrigálhatják egymás ? az adott ideológiák egyoldalúságaiból következően egy idő után elkerülhetetlenné váló ? túlzásait. A reformerek megpróbálják hozzáigazítani az állam társadalmi-gazdasági-kulturális intézményrendszerét a folyton változó valósághoz, a konzervatívok pedig ezeknek a változtatásoknak vadhajtásait próbálják folytonosan lenyesegetni.
A látszólag ellentétes, valójában egymást a ? szó tulajdonképpeni értelmében ? kiegészítő törekvések teremtik meg a társadalmi, a gazdasági, a kulturális élet hosszabb távú egyensúlyát. Efféléről azonban manapság szó sem lehet. A piac mindenhatóságának eszméjét a politikában a közgazdászok egy jelentős részének makacsul hangoztatott kritikája ellenére sem lehet megkérdőjelezni. Azaz a piaci folyamatok társadalmi ellenőrzés alá helyezését, más szóval az ? egyébként valóban létfontosságú ? szabadpiac keretfeltételeinek a rögzítését gyakorlatilag lehetetlenség szóba hozni is. A vállalati logika, azaz a profitmaximálás elve ugyanis ma már a társadalmi-politikai, sőt a kulturális szféra intézményrendszereit is hatalmába kerítette.
Hiába figyelmeztetnek a Nyugat legjelentősebb közgazdászai is arra, hogy a pénzügyi szféra és a reálgazdaság veszedelmesen elszakadt egymástól. A pénz többé nem a gazdaság érdekeit szolgálja, hanem saját külön életet él. Gyakorta egyenesen a gazdasági folyamatok kárára. Ez a hasadás pedig elkerülhetetlenül válságokat generál.
A folyamat csak akkor lenne meggátolható, ha a társadalmi-politikai szféra visszanyerhetné a gazdaságéhoz hasonló autonómiáját, s a politika a neoliberalizmus ideológiai tévképzeteit elutasítva visszaállítaná, egészen pontosan újrateremtené a tág értelemben vett társadalmi rendszer önszabályozásának alapfeltételeit. Ezt a fordulatot nem csak a gazdasági válság folyamatosan virulens veszélye követelné meg, de a környezeti, szociális, kulturális ellentmondások halmozódó, s megoldatlanságuk esetén szintén súlyos válságokkal, szélső esetben a társadalmi rendszer összeomlásával fenyegető ?kilátásai? is.
Lenne tehát miről vitázni.
Ha megnézzük, miről folynak Trump és Clinton ?kíméletlen? szócsatái, nehezen dönthetjük el, hogy sírnunk vagy nevetnünk kellene-e. Még most a finisben is Trump nőügyei, illetve Clinton asszony ?nemzetbiztonságot veszélyeztető? e-mail-forgalma dominál, s miközben háttérbe szorít minden, a társadalom jövőjét érintő valóságos kérdést, úgy tűnik, a végeredményt is el fogja dönteni. Kockázat persze nincs. Bármelyikük is kerül hatalomra, a pénzvilág uralma továbbra is érintetlen marad. Mindketten a pénzügyi spekulációk válságokat generáló logikáját képviselik.
S nagyon hasonló dolgok történtek a bajor Keresztény Szociális Unió Kongresszusán is. Miközben tényleg Németország és közvetve Európa sorsa forog kockán, a lényegi kérdések itt sem kerültek szóba. A küldöttek azzal voltak elfoglalva, hogyan lehet a Németországra zúdított bevándorlókat minél gyorsabban és minél drasztikusabb eszközökkel asszimilálni. Nem a pénz politikai monopóliumának megtörésére, még csak nem is a gyermekáldásra, a családra, a keresztény morálra, hanem a német nyelv és kultúra egyeduralmának garantálására vonatkozó döntések születtek. A szónoklatok a burka, a fejkendőhasználat betiltásáról szóltak, illetve arról, hogyan előzhető meg, hogy a mecsetek toronymagassága meghaladja a keresztény templomokét. (A toronymagasság rögeszméjét gyaníthatóan a Ceau?escu által elüldözött romániai németek tanulékonyabbjai vették kölcsön egykori román honfitársaiktól és telepítették át új hazájukba.)
Továbbra is nehéz eldönteni, mitől könnyezzünk: a kétségbeeséstől, vagy a nevetéstől?
Az utóbbi a kényelmesebb?