A nemzet és a kulturális közösség fogalmainak ? a francia-angolszász 19. században kimunkált, de máig érvényes összemosása ? továbbra is a társadalomtudományok egyfajta evidenciája, ez a ?tudományos? evidencia azonban csakis siralmas következményekre vezethet. A ?korszerű? politikai elmélet definíciói szerint a nemzet állam, magyarán nem eltérő kulturális közösségek egyfajta szövetsége, hanem kulturálisan homogén közösség. Definíció szerint. Ez esetben magától értetődő, hogy azoknak a ?nemzeteknek? a tagjai, akiket arra szocializáltak, hogy a ?nemzet? teljes értékű tagjai pusztán és kizárólag csak azok lehetnek, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a kultúrát vallják magukénak, mint többségi tagjai, azoknak a ?nemzeteknek? (értsd államoknak) a tagjait sem képesek emberszámba venni, akik más nyelvet beszélnek, és más kultúrát vallanak a magukénak. S teszik ezt szinte már reflexből. Hiszen mi lehetne ennél ?természetesebb?!
Amikor a Franciaországban megrendezett Európai Labdarugó Bajnokságon a nemzeti előítéletek lakmuszpapírjainak számító szurkolók (angolok, oroszok, franciák, németek, ukránok?) egymásnak esnek, ez a fogalomzavar lepleződik le. Teljes meztelenségében.
Brexit ide vagy oda, az Európai Unió nyilvánvalóan nem létezik. S addig, amíg Európa a számszerűleg folyton gyarapodó lélekszámú kisebbségeket egyszerűen kiírja a nemzetből, azaz a nők, a melegek, illetve az egyéb kanonizált kisebbségek kivételével jelentős lélekszámú kisebbségi közösségeket, nem csak a nyelvi-kulturálisakat, de még a divatos elméletek vonatkozásában másként gondolkodóakat sem hajlandó egyenjogú polgároknak elfogadni, aligha jöhet létre bármiféle európai államközösség.
Amíg a legális gyűlölködés európai szabály, aligha válik lehetségessé a schilleri himnusz címben foglalt sorának jóslata.
Addig ? egyelőre rendőri biztosítás mellett ? csakis egymás fejét fogjuk beverni. Mert a másik hogy jön ahhoz, hogy a hazámban kétségbevonhatatlan dominanciámat ? akárcsak a labdarúgás vonatkozásában és idegenben is ? kétségbe vonja. Elvégre ? akárcsak odahaza ? Európában is demokrácia van. Jogom van főbe verni mindenkit, aki nyelvi kulturális egyedülállóságomat ? még ha csak néhány esetleges gól erejéig is ? kétségbe vonhatná.
És bár mindez a játék kapcsán kerül felszínre, halálosan komoly. A szurkolók ugyanis nem akármilyen állampolgárok. Ők nem csak bátrak, akik az állampolgárinak álcázott kulturális nemzet érdekében vállalnak bármely kockázatot, hanem őszinték is. Őket nem köti semmiféle politikai korrektség. Ők magabiztosak, mert a politikai korrektség által megfélemlített milliókkal szemben vállalják önmagukat. Azaz ?nemzetüket?. Mögöttük áll ? Európa ide vagy oda ? a nemzetállam, nagykövetségeivel, diplomatáival, emberi jogaival. Mert a másik kulturális közösség gyalázása nemzetállami jog, mely névtelenül, azaz jobbára arctalan névtelenségben akadálytalanul gyakorolható. A dolognak persze lehetnek nevesített hősei is. Adolf Hitler is efféle nevesített névtelenségből kapaszkodott fel a német állam élére. S sokszor a labdarugó stadionok is majdani diktatúrák gyakorló terepeinek tűnnek.
A legálisan gyalázható közösségek megbecsülésének sajnos nincsenek hasonló gyakorlóterei. A sajtó, mely azzá válhatna, a politikai korrektség mantráival nem hangulatot teremt, hanem elriaszt. S végül közömbössé tesz. Messzire bűzlik róla a mesterkéltség. Mert ki az, aki eldönti, hogy mi a korrekt. Bizonyosan nem mi, úgynevezett átlagemberek. De a mindennapokban természetesen alkalmazkodunk, mert minek zelegorkodni. Az élet nem focimeccs. Ott komolyabbak tétek.
Európa nem a nemzetek Európája, hanem nyilvánvalóan a ?nemzeteké?. Ebből a fából azonban nem lesz vaskarika. Lesz azonban kettős mérce. Még Magyarországon is. A magyar politika ugyanis a mezetek Európájáról beszél. Értse, ki hogy akarja. Én romániai magyarként, a kulturális nemzetek Európáját érteném rajta, de ha megteszem, döbbentem kell tapasztalnom, hogy a hivatalos magyar politika nem egészen ezt szeretné érteni. Azaz dehogynem, csakhogy pusztán határon túli használatra. A határokon belül, sőt azokon néhány határral túl már maga is nemzetállamra gondol. Arra a nemzetállamra, melyben a nyelvi és kulturális közösségeknek ? legalábbis a hétköznapokban ? nincs keresnivalójuk a nyilvánosságában. (No persze a néptánc, horrible dictu akár még a nem-magyar népdal is megengedett, sőt ünnepi alkalmakkor ? mondjuk évente egyszer-kétszer ? akár még kötelező is).
Nos, ez a mi Európánk, bármelyik magyar szememmel nézem is, mindenképpen gyalázatos hazugság. Az persze, hogy ez az Európa minket, magyarokat (határokon innen ? vagy onnan ? és túl) egyként az erkölcsi magasabbrendűség magasából szemlél, külön szépsége a dolognak.
Ha egy efféle Magyarország szeret és egy afféle Európa vesz semmibe minket, talán mégsem vagyunk akárkik.
Talán éppen a ? mi életünket megnyomorító ? euro-atlanti nemzetfogalom paradox voltának felismerésén múlhat az egész világtörténelem.