Közhely és mégis életbevágó dolog, hogy a történelmi eseményekből tanulni csak azok képesek, akik széles körben megvitatják, kielemzik és végül ? legalábbis valamiféle időszakos ? konszenzusra jutnak a múltértelmezések vonatkozásában. A nyilvános megvitatás és konszenzuskeresés követelménye fokozottan áll a kortárs történelemmel kapcsolatban, amit a történetírás logikája szerint, minduntalan lezárt ügyként (fait accomplit ? ez a zavaros és ?nyomoruságos historicizmus?, ahogy azt Popper mondaná, igencsak jellemző a rommagyar közéleti gondolkodásra, melynek ?elvi célja a ?történeti jóslás?? /K.R.Popper/, egyfajta predesztináció-elmélet, mely előszőr felháborodásban, azután meg kritikátlan és szűk keretben való értelmezésben, és végül ?háborgó beletörődésben? leli meg kétes értelmét) kezelnek. Régiónkban bevett szokás, hogy a nyilvánosságban megszólalók elfelejtik, hogy a jelen olyan történelmi idő, amikor még vannak alternatívák (E.H.Carr), melyeket fel kell tárni, és nem minden reflexió nélkül ad acta tenni, végtelenül leegyszerűsíteni. Ezzel a történéseket egy olyan szűk értelmezési keretbe erőszakolják bele, mely pusztán a napi politikai háborúskodáshoz szolgál munícióként, mellőz mindenféle szélesebb perspektívát, mely aztán legalább az okulás keretéül szolgálhatna.
Nem körülményeskedem tovább, a Bíró Zsolt MPP-elnök kiszivárgott hangfelvételére, annak szélesebb keretbe (interpretation frame) helyezése szempontjaira szeretnék reflektálni. Meg sem ismétlem (rossz ízlésre is vallana) az ominózus kiszivárogtatás fésületlen szavait és azokat a politikailag érdekelt értelmezéseket, melyek az eset nyomán fölmerültek. Nem az elkövető szegényes nyelvi kompetenciája a lényeges ? legfennebb a stílus minősíti a politikust ? hanem a közlés tartalma. A Gyurcsány-féle őszödi beszédhez való hasonlítás, a dolog lényegét tekintve minden alapot nélkülöz, legfennebb abban van analógia, hogy köztudott dolgokat álbizalmas körben elmondott ?titokként? tálal, illetve a kiszivárogtatás szándékolatlan következményeként tűnhet titoknak, amit mondanak. Nyílt és ?jól tudott? titkokat árult el mindkét politikus ? a dolog jelentősége és következményei nyilván mások ? de, a köznép Gyurcsánnyal csak annyiban nem értett egyet, hogy ?nem csak reggel, délben és este hazudtak?, és hazudnak a politikusok (valóság megszépítése), hanem még álmukban, és amikor kérdeznek, akkor is. És a köznépnek itt nálunk is világosnak tűnik, hogy a romániai politikai mezőny velejéig korrupt, hogy ebbe beilleszkedni a korrupciós hálózatokhoz való bekötést, kapcsolódást jelenti. Saját meglátásom szerint viszont, a politikus mondandója egy igencsak fontos mindmáig kibeszéletlen, át nem gondolt és így szőnyeg alá söpört problémát, mégpedig azt a sarkalatos kérdést feszegeti, hogy lehet-e egy korrupt politikai/közéleti rendszerhez úgy kapcsolódni, hogy közben a (nem mellesleg kisebbségi) párt és politikusai megőrizzék integritásukat, ne korrumpálódjanak? Vagy pedig, és mint szövegéből látszik Bíró és az MPP, (olyan 2013 magasságában) ezt eldöntötte, a korrumpálódás árán is kapcsolódni kell a rendszerhez, hiszen egyébként nincsenek erőforrások. És az is megvitatandó, hogy a korrumpálódás szolgálhat-e közösségi célokat ? a hatalomban ténykedő politkikusaink ezt váltig bizonygatják, már persze annak a takargatásával, hogy egyáltalán létezhet rommagyar korrupció! ? vagy mindenkor a politikusok és a párt magánérdekében működik? A helyzet többszörösen összetett és a maga módján faramuci is, hadd érzékeltessem csupán két példával ezt. Amikor az infrastrukturális befektetésekért járó ? szalvétavégre írott (?) ? ?visszatérítendő? összegeket ?kigazdálkodták? a székelyföldi előljárók, akkor többé-kevésbé közösségi érdekből tették (még akkor is, ha nem kétlem, hogy igyekeztek párt és magánzsebekbe is juttatni a felkerekített ?comision?-okból); amikor a párt szinekúrákat biztosított saját klientúrájának, (ahogy egy korábbi kiszivárogtatásból kiderül), akkor nyilván egyáltalán nem közösségi érdekből tette azt. Ugyanakkor az is világos, hogy ebben a közegben az ügyeskedők a csupán saját zsebre dolgozók, az oportunisták, a zavarosban halászók, a kliensek, a kiszolgálók, a tenyérből etetett ?udvari nemesség?, stb., jelentkezett és elszaporodott, bizonyos értelemben foglyul ejtette a szövetséget, hiszen leleplezésük ? éppen mert minden titkot ismertek/nek ? nagy kockázattal jár/t. A nyerészkedési vágyból politizáló, zsákmányszerző politizálásba szocializálódottak elemi érdeke, hogy az összemosást, a ködösítést, a cenzúrát és öncenzúrát, stb., fönntartsák, sőt táplálják, és ezzel ? észreveszik vagy sem, az érintettek ? az integráns politikusokat is beszennyezzék, egy kalapba helyezzék sajátmagukkal.
Bíró Zsolt szavaiból legkevesebb két dolog derül ki: egyfelől, hogy az RMDSz-re úgy tekint, mint olyan mainstream pártra, mely már belépett a bukaresti korrupciós hálózatokba és használja az ezeken keresztül ? a közösből kiszakított, korrupt módon megszerezhető erőforrásokat. Hadd ne vitassam, hogy ez a kijelentés igaz-e vagy csupán ?politikai rágalom?. Ezt a közhelyszerű, de sehol nem bizonyított politikai kommunikációs panelt az elmúlt két évtizedben váltig hangoztatta a Tőkés László nevével fémjelzett ?ellenzék?, de soha nem a megvitatás és a tisztázás, hanem az ?árulás leleplezésének? szándékával, politikai fegyverként. Ezzel ellenkezőleg, minden látszat és konkrét ügy ellenében, tagadta és tagadja a szövetségi vezérkar. Így aztán, mint lenni szokott, olyan politikai játszma részévé tették a kérdést, mely éppen a dolog lényegét fedi el, és ezzel magukra húzták a ?minden politikus korrupt? bélyeget. A vezető szövetség hallani sem akart ennek megvitatásáról, mert ?beismerésként? értelmezte a kérdés fölvetését is, fölháborodott rajta, ahelyett, hogy reflektált volna rá. Az ellenzék meg csak támadott ? ?komprádor elitnek?, sőt árulónak neveztek mindenkit aki Bukarestben próbált ?kijáró politikát? folytatni, tapasztalatuk sem volt arról, hogy valójában milyen körülmények között próbált lavírozni a kormányzó RMDSz, csupán a megszerzett potenciális belső veresenyelőnyt tekintették, a savanyú szőlőt. Miközben ők kezdettől fogva a Fidesz körüli gyanús és átláthatatlan pénzügyi forrásokra kapcsolódtak rá, meg sem próbáltak hazai mezőnyben boldogulni. Így aztán a rommagyar politikai formációk közös erővel egy szűk átpolitizált regiszterbe, mentális spanyolcsizmába szorították a lehetséges vitát, a nagyon fontos tisztázásokat. Viszont felhívnám a figyelmet arra amit keresetlen szavakban kimond, és ami minden választott, vagy kinevezett rommagyar előljáró dilemmája, hogy t.i., mi a teendő? Hogyan lehet, ha egyáltalán lehetséges, úgy erőforrásokat ? befektetéseket, nagyobb költségvetési visszaosztást, projektekbe való bekapcsolódást, visszaszolgáltatott vagyont, reprivatizációból való részesedést, stb., stb. ? szerezni a helyi rommagyar közösségeknek, hogy közben ne kelljen becsatlakozni a korrupt hálózatokba, melyeken keresztül az erőforrások ? alig titkolt ? újraosztása folyik? Lehetséges-e egyáltalán? Semmi kétségem afelől, hogy ez a dilemma tart/ott távol a politizálástól nagyon sokakat, ezért kellett lasszóval fogni jelölteket, most, hogy a korrupcióellenes hisztéria csúcspontján van, ugyanakkor meg sokszor a megvalósításokat sem lehet/ett valóban pozitív példaként fölmutatni, hiszen azok legalábbis korrupciós mozzanatokat tételező politikai projektek eredményeként keletkeztek. Másfelől tagadhatatlan, hogy az MPP-elnök kimondja azt is, hogy ő és pártja látja a korrupciót, de tovább nem hajlandó a partvonalról figyelni és dilemmázni, csatlakozni fog a ?rendszerhez?, mégpedig az RMDSz nyújtotta kiskapúkon és ?tapasztalaton? keresztül, rezignáltan, amolyan reálpolitikusként: ahogy lehet. (A kiszivárgott beszéd őszinte /és nem kétlem annak idején és a maga kontextusában a Gyurcsány őszodi beszéde is az volt/? értelmezésem szerint ? nem leleplező szándékkal keletkezett, mégha a kiszivárogtató(k) ilyesmire is akarják használni, hiszen nem támad vagy vádol meg személyeket, és lényegében éppen a korruptként tudott rendszerhez való csatlakozási szándékot jelenti be, ennyiben valóban önmagát leleplező. Éppen ezért, érdemes lenne megismerni az eredeti hallgatóság reakcióját is, azt viszont tapasztalhattuk, hogy BZs szavatartó, valóban megpróbál/t csatlakozni!).
BZs kiszivárgott szövege ? lényegében és a politikai/hatalmi játszmák aktuális színpadától eltekintve, azt fenomenológiai zárójelbe helyezve ? arról (is) szól, hogy miféle kényszerpályán mozgott/mozog a rommagyar politikai establishment az elmúlt mintegy két évtizedben. Én külön időszakként kezelem az 1996 ? 2015 közötti rommagyar politikatörténetet, melynek kezdetét a kormányra kerülés jelenti, amikor a politikai szerveződés ?mozgalmi repertoárja? /Ch.Tilly/, sok szempontból váratlanul (lásd. Markó Béla legutóbbi reflexióját) kitágult, átalakult, és a szűk kisebbségi/etnikai politizálást egy tágabb, és pragmatikusabb, országos jelentőséggel, az ágazati politikákba való beleszólással, stb., járó keretbe lehetett (volna) integrálni. És végét a kormányból való önkéntes távozás jelzi, amikor a szövetségi politizálást (nem meglepő módon ? jórészt a magyar kormány(pártok) nyomására) visszaterelték a kisebbségi akolba, az etnopolitikai keretbe, méghozzá botrányosan áttetsző és manipulatív magyarázatokkal. Azt hiszem egyre nyilvánvalóbb, hogy Kelemen Hunoron és a székelyföldi kiskirályokon kívül ? akik a döntés kizsarolói voltak ? élő politikus, de még elemző sincs aki, ?megértette volna Johannis üzenetét, szándékát?. És főleg arra, hogy reflektálatlanul maradt a rommagyar politizálás, talán legfontosabb területe, melyre reflektálni ma is életbevágóan fontos, a rommagyar politizálás létalapját jelenti. Nem gondolom, hogy erre föl lehettett volna készülni, illetve tudatosítani lehetett volna a problémát ?96-ot megelőzően ? talán az 1998-as kormányválságkor lett volna először esedékes átgondolni, amikor már rendelkeztek a szövetség vezetői némi kormányzati tapasztalattal ? de szőnyeg alá söpörni, kitartani az mellett a tarthatatlan álláspont mellett, hogy a dolgok meg sem történtek, hogy minden rommagyar előljáró patyolattiszta, színtelen és szagtalan, politikai öngyilkosság. Olyan mentális gettóba zárta magát a politikai elit, mely az állandó cenzúra és öncenzúra révén esélyt sem ad a megújulásra,kimondhatják azt, akárhány pulpitusról.
A román politikai mezőny paradoxona, hogy mindezidáig a (leleplezett) korruptak nélküli általános korrupció képzete uralta, ma meg már csupa korrupt politikus van, csak mintha korrupció nem kezdene lenni (sürgősen értelmezni/definiálni kellene a fogalmat, és persze szabályozni mondjuk a lobbi tevékenységet és rögzíteni azt is, hogy mit is jelent a ?befolyással való üzérkedés?, stb., etc.). Mindenki ártatlan, és a vádíratokban szereplő eltérített milliárdok sehogy sem akarnak visszacsordogálni a költésgvetésbe, a valódi okokat nem akarózik fölszámolni senkinek. A rommagyar politikai és közéleti mezőny, még az első szakasznál tart ? erről beszél BZs. Pedig, érvelni tudnék az mellett, hogyha a közösség érdekében végzett lobbitevékenységet, a ?kijáró?, pragmatikus /issue based/, politizálás kereteit tisztázta volna a szövetség, élenjáró lehetne a korrupció ellenes föllépésben! ? nincsenek korruptjaink csak ?jó magyarjaink?. A tét pedig életbevágó: csak akkor lehet visszaszorítani a közéleti korrupciót és újraindítani (reset) a politikai életet, ha a mainstream meggyőződik arról, hogy tisztességesnek lenni érdemes (az nyilvánvaló, hogy eddig ?nem érte meg?), és végső soron mindenki ? még ők maguk is! ? nyer az integritással, hogy a közélet tisztasága már rövid távon is nyereséges, hitelt, közbizalmat, befektetést és jó közérzetet, stb., stb. teremt. Ennek a megvalósítását persze, abszurd lenne pusztán a DNA ügyészeitől várni, ezért kellene önreflexióra és önkritikára sarkalljon a BZs-féle, igaz kocsmai regiszterben előadott, probléma tömkeleg is. Valaki(k)nek föl kellene állni és kimondani a korrupció tényét, (és diszkrét báját, nem pedig akár a börtönbe vinni ?titkait?), motívumait, árnyalatait és visszásságait, stb.: példaadásra (nem összetévesztendő a hálaadással, félreértés ne essék), és példaképekre van sürgősen szükség.