Ha a görög pénzügyi válságtól és az Európát elárasztó népvándorlási hullámtól eltekintünk, az idei nyár legfontosabb hírei a klímaváltozáshoz kötődtek. Évtizedes vagy évszázados rekordokat döntögető hőhullámok, több ezer hektáron lángoló erdőtüzek, házakat romba döntő amerikai és ázsiai orkánok és hurrikánok, fákat tépő, háztetőket borogató orkán erejű európai viharok, s világszerte áradások, földcsuszamlások, földrengések. A szinte átmenet nélküli 10-15 fokos hőmérsékletingadozások mindennapivá váltak. S mindezeken túl a nyári átlaghőmérséklet világszerte több fokkal megugrott. Az emelkedés mértéke Magyarországon, a volt környezetvédelmi államtitkár, Illyés Zoltán szerint 8 fok.
A várható következmények beláthatatlanok. Bizonyos hatások azonban már ma pontosan kiszámíthatóak. A NASA asztrobiológusa, Peter Ward és az irányítása alatt dolgozó kutatócsoport nemrégen hozta nyilvánosságra, hogy ha a következő évtizedekben is fennmarad a mai széndioxid kibocsátás, hatalmas özönvízre számíthatunk. A tengerek szintje 70 méterrel növekszik, a kontinensek sok-sokországnyi, alacsonyabban fekvő területei víz alá kerülnek. Ez a folyamat minden korábbinál hatalmasabb népvándorlásokat indíthat el.
A klímaváltozás a földgolyó hagyományos időjárását is megváltoztatja, ami bizonyos vidékeken pusztító árvizeket, másokon pusztító aszályokat generálhat. A társadalmaknak néhány évtized leforgása alatt kell szakítaniuk megszokott életvitelükkel.
S ezúttal nemigen lesz választási lehetőség.
Egész a közelmúltig még lett volna. A tudósok évtizedekkel ezelőtt jelezték a folyamatot. A Római Klub tagjai például a várható veszélyekre is felhívták a figyelmet. Már akkor nyilvánvalónak látszott, hogy a Föld minden vonatkozásban véges rendszer. Egy véges rendszeren belül pedig a terjeszkedésnek szigorú határai vannak. A rendszer erőforrásai előbb-utóbb elkerülhetetlenül kimerülnek. Igaz, a folyamatot az emberi leleményesség és intelligencia lassíthatja. Áttérhetünk az úgynevezett megújuló energiákra, a legfontosabb nyersanyagokat újra és újra felhasználhatjuk, növelhetjük a hatékonyságot. Mindez azonban többletenergiát igényel, s minden korábbinál jobban megterheli a környezetet is. A napelemek például sokat segíthetnek, de előállításuk és viszonylag gyors elhasználódásuk szintén hatalmas terhet jelenthet. Tanulhatunk a természettől is. Elleshetjük az önfenntartó biológiai rendszerek titkait. De maguk a biológiai rendszerek is elhasználódnak egyszer.
Egyetlen növény- vagy állatpopuláció sem terjeszkedhet a végtelenségig. Egy határon túl, mivel önnön létének alapjait ássa alá, magának is el kell pusztulnia. S mindez az emberiségre is érvényes. Hogyan is képzelhetnők, hogy ha az utolsó cseppig elhasználjuk a Föld fűtő- és üzemanyagkészleteit, nem fogunk visszajutni abba, az emberi társadalmak fennállására még alapvetően alkalmatlan állapotba, mely ezeknek a készleteknek a létrejöttét megelőzően állt fenn. A légkört éppen az a növényvilág alakította át számunkra is élhetővé, melynek fossziliáit ismét széndioxiddá alakítva juttatjuk vissza a légkörbe.
Mindezek közismert tények. Még sem vagyunk hajlandóak tudomást venni róluk. Az emberiség uralkodó elitjének, az északnyugatnak eszébe sem jut, hogy felhagyjon pazarló életmódjával. A statisztikák szerint a nyugati államok a megtermelt élelmiszerek egyharmadát a kukába dobják. Emberek milliárdjai öt személy szállítására alkalmas autókon egymagukban furikáznak, miközben helyváltoztatásaink jól szervezett tömegközlekedéssel jóval hatékonyabban megoldhatóak lennének. Arról nem is beszélve, hogy a technika mai szintjén a munkahelyek nagy része is családokhoz telepíthető. Argentin paradicsomon, török sárgarépán, spanyol epren, ausztrál marhahúson, amerikai kenyéren élünk, kaliforniai, dél-afrikai, olasz borokat iszunk rájuk, miközben termőföldjeink jelentős része parlagon hever. A fogyatkozó nyersanyag és energiaforrásaink jelentős részét merőben fölösleges termékekre pazaroljuk. Testünk szépségét úgy próbáljuk fenntartani, hogy ostoba sportszereket hajszolunk, ahelyett, hogy többletenergiáinkat önmagunk és embertársaink javára végzett értelmes munkára fordítanók.
Jószerével mindannyian középiskolát és egyemet végzünk, mégis úgy tűnik, jóval ostobábbak vagyunk, mint Shakespeare korának emberei. Így aztán azt sem látjuk, ami szinte már kiszúrja a szemünket, és azt sem halljuk, amit a józanabbak fülünkbe ordítanak. Fejjel megyünk a falnak. Kizárólag csak azt vagyunk hajlandóak komolyan venni, ami közvetlenül a mi bőrünkre megy. Úgy tűnik azonban, hogy ami ma másokkal történik, az holnap velünk is megtörténhet, sőt bizonyosan meg fog történni. Mi azonban makacsul reménykedünk benne, hogy a következményeket akkor már nem nekünk, hanem a fiainknak és az unokáinknak kell elviselniük.
Ez a mentalitás pedig már tényleg világvége.