A görög kormány, miután a hitelezők képviselői nem fogadták el a görögök javaslatát, gyakorlatilag megszakította a hitelezőkkel folytatott tárgyalásokat, és a helyzet megoldását a görög állampolgárokra bízza. Mivel pedig borítékolható, hogy az állampolgárok többsége nem fogadja majd el azokat a drasztikus megszorításokat, melyeket a hitelezők előírnának számukra, maguk is inkább a várható következményekre igyekszenek felkészülni.
Minden józanul gondolkodó ember számára világos, hogy a görögök hatalmas adóssága, melyeket a nemzetközi pénzintézetek által folyósított kölcsönök gyakorlatilag görög államadássággá alakítottak át, államcsőd esetén az euró, sőt távlatilag talán az Unió sorsát is megpecsételheti. De az is, hogy a görög államadósság a jelenlegi feltételek mellett gyakorlatilag törleszthetetlen. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által a görög válság megoldására folyósított kölcsönökből egyetlen eurócent sem került a görög gazdaságba, az összegeket a görög állam maradéktalanul a hiteleket nyújtó bankoknak volt kénytelen tovább adni. Azoknak a bankoknak, melyek az Európai Központi Banktól egykor 1-2 százalékos hitelre vették fel az összegeket, s ennek a kamatnak a sokszorosáért adták tovább a görög polgároknak. Azaz a tranzakciókon hatalmas hasznot kaszáltak. A nemzetközi pénzügyi szervezetek azonban arra kényszeríttették a görög államot, hogy a válságért nagymértékben felelős bankok helyett egymaga vállalja át a teljes felelősséget. Márpedig az állam csakis az adófizetők pénzéből, azaz a görög gazdaság által megtermelt haszonból gazdálkodhat. De ha a látszólag nagylelkűen folyósított kölcsönöket a görög állam nem fordíthatja a gazdaság fellendítésére, ha a drasztikus megszorítások következtében tovább szűkül a görög piac, s ezzel a görög gazdaság még mélyebb válságba sodródik, az állam bevételei a megszorítások ellenére sem fognak jelentősen növekedni. Ahogyan ez eddig is történt. Az adósságok csak tovább halmozódnak.
Az persze tény, hogy Görögország Európa egyik legbürokratikusabb nemzetállama. A szinte már abszurd méretű központosítás és a horribilis nagyságú, a lakosság lélekszámához viszonyítva egész Európában a legbőkezűbb katonai kiadások a kisebbségek létét is agresszíven tagadó görög nacionalizmus természetéből következnek. (Ezt a természetet, némileg enyhébb változatában ugyan, de itthonról is kitűnően ismerhetjük.) Az úgynevezett ?jó görögök? légiói nem csak az állam nyakán élősködnek, de tehetségtelenségükkel és hatalmaskodásaikkal béklyóba verik magát a gazdaságot is. A görög gazdaság szinte teljes egészében kis és közepes vállalkozásokon alapul. A szakértők a görögökben a kezdeményezőkészséget hiányolják, de az sajnos szükségszerűen következik az agresszív nemzetállam bürokratikus apparátusának kényelméből, képzetlenségéből, merevségéből.
Ezen a helyzeten aligha lehet pénz nélkül változtatni. Az államnak, ahhoz hogy az adósságok kifizetéséhez szükséges összegeket felhalmozhassa, mindenekelőtt ezt a bürokratikus apparátust kellene leépítenie, csakhogy a leépítések a nacionalizmus, az idegenellenesség további erősödését eredményezhetik, ami a görög politikai életet még inkább megbéníthatja. Az egyetlen normális lehetőség az lenne, ha a görög gazdaság és társadalom átalakításában az adósság tetemes részének elengedésével maguk a hitelezők is szerepet vállalnának, és a nemzetközi pénzintézetek által juttatott hitelek legalább egy részét a görög gazdaság korszerűsítésére, új, a leépített bürokratákat is a termelő ágazatokba csábító gazdasági vállalkozások létrehozására, a belső kereslet, s ezáltal az állam jövedelmeinek növelésére fordítanák. Ha az abszurdan nacionalista struktúrák lebontását szabnák a kölcsönök feltételéül.
Ehhez azonban a nyugatnak, melynek vezetői az elmúlt évtizedekben önmagukat és egymást is tudatosan becsapták, hiszen a nagyok úgy próbálták a kicsikkel betartatni az úgynevezett maastrichti kritériumokat, hogy maguk is folytonosan megszegték azokat, szembe kellene néznie végre a nacionalizmus valóságos természetével. Meg kéne találnia az egészséges középutat a nemzeti érzés természetes kinyilvánítása és az Uniót alkotó nemzetek egymás iránti tiszteletének és megbecsülésének európai értékei közt.
Ilyesmiről azonban szó sincsen. A nemzetközi politika fórumain az elvakult görög nacionalizmus a legkisebb fejtörést sem okozza a magyar nacionalizmus ostorozásában fáradhatatlan német, francia, angol, vagy olasz sajtónak. Ahogyan a román vagy a szlovák sem. Arról nem is beszélve, hogy a görögökkel folytatott pókerpartiban az Unió vezető államai is a kompromisszumképtelen nacionalizmus reflexeit működtetik. A németek gyakorlatilag pénzügyi eszközökkel gyarmatosítják a periféria államait. A kelet-német diktatúrában szocializálódott Angela Merkel ugyanolyan hajthatatlannak mutatkozik, mint a görög-török gyűlölködésbe dermedt görög partnerek. Pedig neki is hatalmas a veszteni valója. Németország a görög csőd esetén olyan iszonyatos veszteségeket szenved el, hogy az a kancellárasszony karrierjébe is kerülhet.
Az Európai Unió eredendően a kompromisszumok elvén alapult. Ha a tagállamok képtelennek bizonyulnak a tisztességes megegyezésre, s nem hajlandóak azokról az előnyökről lemondani, melyekre talán legális, de kétségtelenül tisztességtelen eszközökkel tettek szert, az Unió létének értelme válik kérdésessé. A nacionalizmus nem egyéb, mint a nemzeti önzés. De a társadalmi életben, akárcsak a fizikai világban minden mindennel összefügg. A gazdasági kérdések is csak akkor orvosolhatók, ha a társadalom egészének problémáit próbáljuk megoldani. A nacionalizmus minden formája iszonyatosan sokba kerül. Akkor is, ha a háborúkat fegyverekkel, és akkor is, ha bankautomatákkal vívjuk.