Valóban sajátos demokrácia-képet rajzol ki hazánkról az az eljárásmód, mellyel a válogatott bűnökkel vádolt román miniszterelnököt, Victor Pontát a többségében baloldaliakból, illetve a baloldallal szimpatizáló képviselőkből álló parlament kihúzta a csávából. Európa demokratikusabb országaiban az államfő ilyen esetekben pártja és országa érdekében visszalép az államfői tisztségből. Ponta erre nem hajlandó. Igaz, ezt a lépést saját pártjának vezérkara is kikényszeríthette volna. Nem tette, ahogyan annak idején ? az öszödi beszédet követően ? a magyar szocialisták sem tették meg.
A jól ismert következményekkel.
Hiába állítja Livia Stanciu, az alkotmánybíróság elnöke is, hogy ?Úgy tűnik, a törvény nem mindenkire vonatkozik egyformán?, s az államfő szavait, miszerint az igazságszolgáltatás államcsínyt szeretett volna végrehajtani, Hora?ius Dombravă, a Legfőbb Igazságszolgáltatási Tanács bírája is hiába utasítja el, mondván, hogy ha valóban államcsínyről van szó, akkor nem az igazságszolgáltatással vannak gondok, hanem azokkal, akik ezt állítják.
Románia sajnos az az ország, ahol az egymást logikailag egyértelműen kizáró állítások is igazak. Kétségtelenül igaz, hogy Pontát (a szintén hatalmi szóval visszautasított plágiumvádat követően) az igazságszolgáltatás az összeférhetetlenségi ügyben sem alaptalanul vádolta meg, s kiadatását a Parlament a törvényességnek fittyet hányva utasította el. Ahogyan az is, hogy az igazságszolgáltatás sem kevésbé elfogult, mint maga a Parlament. Romániában a törvény valóban nem egyformán vonatkozik mindenkire.
De lehetne másként egy olyan országban, ahol a közel tucatnyi európai állam lélekszámát meghaladó vagy megközelítő erdélyi magyarságra egészen más törvények vonatkoznak, mint a többségi románságra. Egy olyan államban, melyben ennek a ?kisebbségnek? a nyelvét nem illetheti meg a regionálisan hivatalos nyelv státusa, ahol nem használhatjuk nemzeti szimbólumainkat, ahol az állam az európai normáknak fittyet hányva nem csak nem szolgáltatja vissza a kommunizmus által törvénytelenül elvett vagyontárgyainkat, de a korábban visszaszolgáltatottakat is sorozatosan visszaveszi, aligha lehetséges, hogy a ?legitim visszaéléseket? a politikai elit tagjai előbb-utóbb egymással szemben is el ne kövessék.
Ahhoz, hogy elkövethessék, mindössze az szükségeltetik, hogy önmagukat ?jobb románoknak? állíthassák be, azaz elhitessék magukkal és a nyilvánossággal, hogy a nemzet állítólagos érdekeit, például a magyar kisebbség diszkriminációját ők körmönfontabban, a nemzetközi közvélemény szemében ?bársonyosabb?, azaz hatékonyabb formákban képesek képviselni, mint a nemzet érdekeiért ?csupán a szólamok szintjén lelkesedő? ellenlábasok.
Korántsem véletlen tehát, hogy minálunk maga az állam is súlyosan megosztott. Az igazságszolgáltatás, melynek szerkezete és személyi állománya még Traian Băsescu uralkodása alatt alakult ki, és a politikai elit, melynek Băsescut végre sikerült kiszorítania a hatalomból, élet-halálharcot folytat egymással. Márpedig a Ceau?escu-i alapokon létrehozott Ion Iliescu-féle sajátos román demokráciában (de sajnos a Horn Gyula és Orbán Victor neve által fémjelzett magyarban is) azé az igazság, akié a hatalom. S mivel a hatalomért ?demokratikus? versengés folyik, a szemben álló felek úgy érzik, hogy a tisztességtelen másikkal szemben bármi megengedhető.
Így aztán senki nem is lehet más, csak valóban tisztességtelen.
Tisztesség, azaz valamiféle konszenzus egyetlen kérdésben lehetséges, s ez nem más, mint az, hogy Kolozsváron ne legyen a város nevét magyarul is feltüntető várostábla, hogy a marosvásárhelyi nyilvánosságban ne eshessen magyar szó, hogy Nagyváradon semmi ne emlékeztessen a városalapító magyar királyra, hogy Sepsiszentgyörgyön a református egyházat megfosszák jogos tulajdonától, a román ortodox egyházat pedig államinak nyilvánított ingatlanokkal ajándékozzák meg.
Az a jogrendszer, melyben a törvény nem mindenkire vonatkozik egyenlően, már nem jogrendszer. Egyetlen részrehajló ítélet is alááshatja az igazságosságba vetett hitet. De ha az egyenlőtlenség már az alkotmányos alapjogokat is átitatja (lásd az egységes nemzetállam fogalmát), valódi jogállamról beszélni szinte már nevetséges.
Még akkor is, ha mindez korántsem csak román sajátság.