Lucian Blaga könyvét lapozgatom – a Káron ladikját. Annál a fejezetnél tartok, amelyikben az író Ana iránti szerelmét mutatja be. „Egyik ember és a másik ember között akkora különbség van, mint egy világ és egy másik világ között” – állapítja meg Blaga. Ez aztán nagyszerű! – tennénk hozzá. Többek között azt jelenti: hogy minden ember egyéniség, különleges érték, amit meg kell becsülni. És ha ez így van, akkor az életutak erősen különböznek: regényesek vagy pedig szárazok, földhözragadtak, regénytelenek. „Az önéletrajzok viszont – hangsúlyozza Blaga – mindig regényesek, és nem is lehet ez másképp, különben a szerzőjük írás helyett az öngyilkosságot választaná.” Az élethez szükség van a regényességre.

    Az ötvenes években Lucian Blaga nagyon rosszul érezte magát szép hazánkban. Olyannyira, hogy falura ment, a népi világba próbált menekülni a kommunista diktatúra aljasságai elől. Ezért kereste fel Anát a Nyugati Kárpátokban lévő faluban. És jól esett neki együtt lennie vele. Úgy érezte: „az ölelkezés rövid ideig tartó örökkévalóság”. Vagyis igazi menedék. „Ana érzékenysége úgy emelkedik előttem a magasba, mint Jákobnak a létrája, melyen az angyalok járnak le és fel. Néha kissé megfélemlít engem ennek a gesztusnak a szigora és forrósága, ami vele született, nem pedig csinált” – vallja Lucian Blaga. Majd hozzáteszi: „Hajlok arra, hogy a helyzeteket az alkotásban betöltött szerepük szerint értékeljem.” És ha ez így van, ha a helyzeteknek szerepük van az alkotásban, akkor még a nehézség is jó valamire: „ugrani és repülni tanít”. Lehetővé tette például Blagának, hogy meneküljön az ötvenes évek kommunista poklából.

    De miért kell ilyesmivel foglalkoznunk napjainkban? Talán azért, mert ha nem vigyázunk, visszatérhet minden rossz. Erre figyelmeztet az Állami Zsidó Színház legújabb bemutatója is. Az előadás címe: Fiatalságom gyönyörű napjai – egy nagyváradi leány, Harsányi Zimra auschwitzi naplóját dolgozza fel. A leány számára a naplóírás menedéket jelentett a haláltáborban, a szenvedés és a csapások túlélésének eszköze volt. És az írás – kritikai szelleme révén – egyben lázadás is. Az előadás főszereplője, Maia Morgenstern így vall erről:

    „Még mindig magunkon hordozzuk azokat a sebeket, amiket nem közvetlenül mi szereztünk, de itt vannak velünk továbbra is. Tehát, hogy megértsük, mennyire fájdalmasok a múlt emlékei, fel kell azokat idéznünk, bármennyire is fájnak, bármennyire is tetszik ez nekünk, vagy sem.” Mert – tennénk hozzá -, ha nem tanulunk a múltból, jövőnk sem lesz, bármikor visszatérhet a múltbeli rossz. És ez nem hiányzik nekünk. Nyilvánvaló, hogy nem lenne jó. Vegyük végre tudomásul.