Műsorok

“John Anderson, szivem, John/kezdetben, valaha/hajad koromsötét volt/s a homlokod sima./Ráncos ma homlokod, John,hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem./John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már/ kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem.”

E hét elején, január 27-én múlt hetvenöt éve, hogy meghalt Szerb Antal író, költő, műfordító, egyetemi oktató, irodalomkritikus, irodalomtörténész, a magyar kultúra egyik legizgalmasabb alakja. Sorsszerű véletlenként ugyanazon a napon, amelyen a legnagyobb második világháborús megsemmisítő láger, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadult. Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával ezt a napot, január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította.

Nagy Attila elküldte nekem az Ezerszer az évezred emberéről című könyvét. Érdekes módon e könyvnek a fejezetek fölötti margóján más címe van: Shakespeare ezerszernek hívják. Én a könyv borítójára is ezt a címet írtam volna. Hogy Shakespeare az évezred embere – legkiemelkedőbb alakja -, az kétségtelen. Játékos ez a Nagy Attila! Így készteti arra a vásárlót, hogy kinyissa a könyvet és kiderítse, hogy kiről is van szó benne.

Talán intő jel kellene legyen az a tény, hogy éppen a holokauszt nemzetközi emléknapján – a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján – figyelt fel a közvélemény a ditrói migránsokra. A ’felfigyelt a közvélemény’ enyhe kifejezés arra, ami a közösségi médiában folyik: nyomdafestéket nem tűrő, olykor alpári hangnemű kommentek kísérik a hírt, miszerint egy ditrói pékség két Srí Lanka-i dolgozót foglalkoztat.

Egyre több szó esik a nemzedékek közti szakadékokról. A rohamos tempóban digitalizálódó világ, mellyel hovatovább már csak legfiatalabbak képesek lépést tartani, hiszen a száguldó idő – egyik napról a másikra – olyan újdonságokkal rukkol elő, melyek az ember embertársaihoz és önnön világához való viszonyát is alapvetően megváltoztatják. Az emberi kultúra évezredeit a horrorfilmek, a zombivilág utó- és disztópiái, a megakoncertek önkívületei temetik maguk alá. Immár semmi szükség nincs rájuk. A szó szoros értelmében: útjában állnak a „haladásnak”. Fölösleges lomok, melyektől a fiataloknak, hogy egyre zsúfoltabb világukban egyáltalán moccanhassanak, meg kell szabadulniuk.