Garzó Ferenc

A kétezres évek elején Olaszországban egy furcsa temetésről tudósítottam. A „megboldogult” nem volt más, mint egy nagy marhahússzelet.

A csatatéren hősi halált haltak mindenesetre – ha a másvilágból rátekinthetnének utóéletükre – valószínűleg nem örülnének a belőlük felépített legendáiknak. Mert a legendák csontig lerágják a hús-vér ember valódi énjét, leegyszerűsítik összetett életpályájukat, olykor ellentmondásos tetteiket, többrétegű hitvallásukat, közben számos elemet elvesznek, még számosabbat hozzátesznek. Egyszóval: az utókor csak kimerevített képet kap örökül a legenda által.

Csaknem ötven éves szakmai múltamban a napi híradásoknak két fő fajtája létezett: az egyik, amelyik nevelni, a másik pedig amelyik tájékoztatni akart. Az egyik a szocializmusra, a másik pedig a rendszerváltás utáni időszakra volt a jellemző.

„Reggelve kelve, ahogyan ez így szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás”. Cseh Tamás és Másik János dalának szövege bújt a minap az emlékezetembe. Benne van a hetvenes évek Budapestjének unalmas, szikrázó jókedvet hírből sem ismerő légköre, melyben ott volt a gondokba belesüppedt sorsok kilátástalansága, a Kádár-korszak minden izmot ellazító, mégis nyomasztó békéje. Ugyanezen a Budapesten egy másik korban egy tüzes fiatal költő éljenző tömeg előtt szavalta: „Sehonnai bitangember, ki most, ha kell, halni nem mer!”.  

Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt mindössze harminckét dollár gyűlt össze a kalapban azon a washingtoni metróállomáson, ahol egy ember negyvenöt percen át hegedült. A hat Bach-zenemű hangjai ez idő alatt több ezer járókelő fülét megüthették, de mindössze húszan adtak pénzt. Amikor a zene elhallgatott, senki sem tapsolt. Senki nem tudta, hogy a zene egyik „királyfia” volt koldusnak öltözve: Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebbnek tartott darabjait 3,5 millió dollárt érő Stradivariján. Két nappal korábban ugyanez a művész ugyanezen a hangszeren ugyanezeket a műveket egy teltházas bostoni színházban adta elő, ahol a jegyek átlagosan száz dollárba kerültek. 

Még nem is ismerem őket, máris gyűlölöm a földönkívülieket. Különösen az utóbbi napokban, amikor a híradásokból kiderült: nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok légterében nyolc napon belül négy ismeretlen repülőeszközt is lelőttek.

A földkéreg nem kegyelmez Törökországban és Szíriában, a halálos áldozatok száma megközelíti az ötvenezret. Persze bolygónk kérge nem államhatárokban gondolkodik, sőt, nem is gondolkodik, mert csak az ember agya az, mely értelmezni próbálja a természet logikáját.

Bevallom, nagyon örülök, hogy nincs politikai hatalmam, nem vagyok nagy vagyon birtokosa, feleségemet sem tudom olykor befolyásolni, nemhogy a nagy politikai-gazdasági folyamatokat, s pénzem sincs annyi, hogy mások szemet vessenek rá.

„Nézze, fiatalember! Nem kell ám mindent tudni!” Ezt egykori mesterem mesélte, felidézve, hogy amikor fiatal újságíróként – még az ötvenes években – Moszkvában kiküldött tudósítóként vett részt egy eseményen, egy szovjet tábornok szájából hangzott el az iménti mondat a folyosón. Bizalmasan mondta ezt neki a magas rangú katona, amolyan szelíd tanácsként.

A történelemben vannak időszakok, amikor a magánember nem tudja, mi történik a világban, de még saját országában sem. Ceausescu idején Romániában, vagy a Rákosi-korszak Magyarországán a filmhíradókból és a vérszegény televíziós hírekből legfeljebb arról értesültünk, hogy hol, melyik kollektíva teljesítette a tervet, s hogy milyen sanyarú a  sorsa a nyugati munkásnak, aki nem élvezi a kommunista lét örömeit.

„Mindegy mit mond, az a lényeg, hogy olyan lenyűgözően mondja!”. Újságírói pályafutásom valamelyik szakaszában hallottam ezt a mondatot, igaz, akkori kollégám ezt irónikusan mondta egy politikusról, akit egyébként jó volt hallgatni, mert jól tudott beszélni, stílusa kétségtelenül lekötötte a figyelmet. Hogy nem tudtunk két értelmes mondatot papírra vetni abból, amit mondott, az más kérdés.