A diákok hevesen tüntettek két nappal ezelőtt Budapesten, a rendfenntartó erők pedig nem kevésbé hevesen reagáltak. A megmozdulás szervezői az oktatást érintő követelésekkel vonultak az utcára, például értékálló pedagógusbér-emelést, önálló oktatási minisztérium létrehozását és a belügyminiszter lemondását szeretnék elérni, aki szerintük rendőrállami eszközökkel próbálja elhallgattatni a tiltakozó diákokat, tanárokat.
Amikor utcára vonulnak a tiltakozók, akcióik radikálisan megosztják az adott ország közvéleményét, minimum két táborra. Az egyik igazságosnak tartja az erőszakosabb fellépést a hatalmi politikával szemben, a másik viszont vagy hűségvezérelt szellemben minősíti puszta rendbontásnak ugyanazt a megmozdulást, vagy csak a békétlen tiltakozási módszereket veti el. Egy biztos, amióta a hatvankilencedik évébe lépett eszemet tudom, a világ legkülönbözőbb tájairól láttam-hallottam utcai lázadásokról, de a Kádár-korszak évtizedeiben az ilyesmit csak a kapitalista világból.
A hatvannyolcas diáklázadásokról, a párizsi barikádok diákjairól kamaszfiúként értesültem, akárcsak a Woodstocki fesztiválról, arról a különös lázadási kultúráról, amely annyira ismeretlen és távoli volt Budapestről nézve, hogy inkább egzotikusnak, semmint érthetőnek tűnt a mi tájainkon. Az úgynevezett hatvannyolcas nemzedék tagjai ma már többségében dédnagyszülők. Akkor viszont ifjak voltak, akik éppen fiatalságukból fontak erkölcsi ostort a kapitalista fogyasztói társadalom felnőttjei ellen, elvetették a tekintély és pénz hatalmának mindenhatóságát, az öltönyök és nyakkendők hazugságjelmezeit, a formalitások béklyóit, és komolyan hitték, hogy a szabadság minden korlátját levethetik a szabad szerelem féktelenségével, a nem célirányos öltözködés felvállalásával. Az akkori nemzedék egyik része túlzott aktivitásba menekült, utcai barikádokat emelt, a világszintű fegyverkezés, a vietnami háború, az állami hatalmat védelmező elnyomó testületek elleni kockakődobálásokban látták felépíteni önnön identitásukat. Igaz, többségükben jómódú családokból származó ifjak voltak, akik büszkén próbáltak kibújni e jómódúság követelményei alól, mégsem tudták volna nélkülözni az epresjoghurtot, mely az üzletek polcairól incselkedett velük. Az ő lázadásukhoz mégiscsak az árubőség és a jólét biztosított valahol logisztikai hátteret, közben a kubai és a latin-amerikai szegényekkel együtt puskával harcoló Che Guevara képe foltszerű logóvá vált számukra. És voltak, akik a passzivitás, a nem harcolás fegyverét használták. Ők voltak a mindenből kivonulni akaró hippik. Emlékszünk, ugye, a szlogenre: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni”. A dalokban megfogalmazott vágyak pedig egyszerűek voltak, vagyis nem akartak mást, mint az univerzális békét. Mint John Lennon szerzeményében, emlékszünk, ugye, a sorokra: Képzeld el, hogy nincs mennyország…Nincs alattunk pokol, csak a kék ég… Képzeld el, hogy minden ember a mának él… Nincs miért ölni és meghalni, s vallások sem léteznek… Képzeld el, hogy minden ember békében él egymással. Abba most ne menjünk bele, hogy ez egybeesik a marxi jövőképpel, de tény, hogy a hatvannyolcas nemzedék utópisztikus álomvilágban élt. Ma bizonyára nehéz dolguk lenne a politikai érdekek és a netes kommentek zűrzavarában kibogozni, hogy ki mit tekint békének, hol a pokol és a mennyország, hol van a fenn és a lenn, a hír és az álhír, s közben József Attila módjára kellene „igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat” gondosan megőrizni, „hogy tiszta legyen majd az ünnepekre”.
De visszatérve a hatvannyolcas nemzedék tagjaira: tizenöt-húsz év után úgy vetették le lázadó énjüket, mint ahogy a kígyó vedli le elöregedett bőrét. Ők lettek azok, akik a legtudatosabban és a legteljesebben illeszkedtek be a fogyasztói társadalom normarendszerébe, sikeres ügyvédek, ügyészek, profithajszoló üzletemberek lettek, és eszük ágában sem volt már megdönteni a rendszer egészét, legfeljebb a napi politikai meccsekben szavaztak az egyik vagy a másik kormányra. Sokan látják úgy utólag, hogy látványosan megalkudtak mindazzal, ami ellen egykor dacoltak, harcoltak, daloltak.
A Magyarországon tüntető mai fiatalságot, persze, nem lehet régmúlt nemzedékekhez hasonlítani, hiszen más történelmi korszakban élünk. Annyiban lehet csak összevetni a régiekkel, amennyiben nem hasonlítanak egymásra. A maiak nem akarnak kivonulni a világból, mint a hatvannyolcasok, sőt éppen ellenkezőleg, részesei akarnak lenni, de megalkuvókká sem akarnak válni, mint ahogy a hatvannyolcasok tették. Azért küzdenek tehát, hogy engedjék számukra az egészséges egyensúlyokat és arányokat a maguk szabadságán belül kialakítani.