Mivel nem vagyok hívő ember, valószínűleg én vagyok a legkevésbé illetékes írni az imáról, imádságról. Ezért inkább a vallásos ember belső világát próbálom, úgymond, kívülállóként megérteni, s bár egy emberi teremtmény soha semmin kívül nem állhat, próbálom megérteni a hit logikáját, így magának az imának a természetét is. Teológiai ismeretek hiányában a Chat GPT széles látókörű értelmezéséhez fordulok. Ebből megtudom: az ima, az imádság sokkal összetettebb emberi jelenség annál, mint hogy egyszerűen Istenhez intézett kérésnek tekintsük. Lehet vallási cselekedet, lelki gyakorlat, önvizsgálat, vigaszkeresés, hálaadás, sőt bizonyos értelemben önmagunkkal folytatott párbeszéd is. De néhány sorral lejjebb azt is olvasom, hogy az ima akkor is hathat az emberre, ha a pszichológiai hatását vizsgáljuk, és nem indulunk ki Isten létezésének feltételezéséből.

Például ha segít megfogalmazni a félelmeket és a szorongásokat. Vajon képes-e imádkozni az is, aki nem hisz Istenben, de szükségét érzi annak, hogy valakihez vagy valamihez szóljon akkor, amikor már önmagával sem tud mit kezdeni? Hát igen, bizonyos helyzetekben az ateista is imádkozik, sokszor azzal a könyörgéssel a teremtőhöz, hogy létezzen, létezzen már végre, legalább egy percre számára! „Én nem hiszek Istenben, de ő hisz bennem” – hallottam már néhányszor ezt a tipikusan ateista gondolatmenetet is, amelyet bizonyos pillanatokban
magamban is végigfuttattam.

Ettől függetlenül az imának, a konkrétan elmondottnak és elrebegettnek mégiscsak a vallás univerzumában van helye. Más kérdés, hogy bizonyos paradoxonokkal maga a hívő ember is próbál megbirkózni. Például azzal a dilemmával, hogy van-e értelme a kérő imának. Ha Isten mindentudó, akkor tudja, mire van szükségünk, miért kell őt erre külön kérni? Nagy László híres verse jut eszembe erről: „… nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem!”. Akárhogy is van, az ember alaptermészetéből fakad, hogy hisz, s hogy ebben a hitében olykor kér, könyörög. És ez vonatkozik országok, birodalmak nagyhatalmú vezetőire is. A történelemben számos példát találunk arra, hogy ugyanannak az egyetemesnek tekintett istennek a segítségét kérik egymással háborúzó felek, miközben mindkét fél meg van győződve arról, hogy az ő ügye az igazságos, az ő győzelme szolgálja az isteni akaratot. A XIX. századi amerikai polgárháborúban az északi Unió és a déli Konföderáció egyaránt keresztény társadalom volt, mindkét oldalon a katonák, a politikai vezetők egyaránt Isten segítségére hivatkoztak.

Az első világháborúban egymással szemben álló nagyhatalmak vezetői és katonái különböző keresztény felekezetekhez tartoztak, de döntően ugyanazt a keresztény Istent imádták. II. Vilmos német császár evangélikus, V. György brit király anglikán, II. Miklós orosz cár ortodox, Raymond Poincaré francia elnök katolikus volt. Mindegyik országban tartottak győzelemért könyörgő istentiszteleteket. Az imádságot mint olyat azonban minden korban fenyegeti egy súlyos betegség, ez pedig a profanizáció. Az, amikor megfosztanak a szentségétől, hétköznapivá, közönségessé tesznek valamit, ami szent, emelkedett. Amikor egy vallási szertartás nem önmagáért, nem a transzcendenssel való kapcsolatért, nem is általános erkölcsi értékek kifejezéséért történik, hanem azért, hogy egy világi politikai cél szolgálatába állítsák.

Tisztelem a vallásgyakorló embereket, ezért nekem is fáj a szívem, ha az ima általános inflációját tapasztalom. Amikor elértéktelenítik az ima magasztos mivoltát, aprópénzre váltják a világmindenség nagy titkának keresését. Ilyen az például, amikor egy pártpolitikai közösség milliárdos bűncselekmények gyanújával letartóztatott emberekért rendez „fogolykiváltó imát” valamiféle profán politikai-klientúrai összetartozás jegyében. Amikor égi legitimációt keresnek nagyon is földi narratívák számára, mindezt az egyetemes igazságért való könyörgésnek nevezve. Egyre nehezebb az átjárás mélyen gyökeredző vallási hitek és profán érdeknarratívák között. Ilyen okok miatt más tájékokon bombák szaggatnak szét embereket.

Az ima inflálódásának a világában milyen jövőre számíthat az emberiség? Erre a kérdésre egy átlagos ateista is széttárt karokkal képes csak válaszolni: „Isten tudja!”.