Csávossy György István költőként október második felében járt Csíkszeredában és magával hozta Égő pecsét című kötetét, amelyből a megyei könyvtárban tartott bemutatón a Csíki Játékszín színészei olvastak fel. 

És persze ott volt a kolozsvári Exit kiadónál megjelent kötetének kiváló illusztrátora, Orosz Annabella valamint Sarány István újságíró és publicista kollégám, aki vezette a beszélgetést, amelyben természetesen sok szó esett édesapjáról, Csávossy Györgyről, nem csupán a kiváló közéleti emberről, akivel jómagam is többször találkoztam az 1990-es évek útkereső napjaiban, hanem a borászról és költőről, vagy amint István fia mondta, borászok között a legjobb költőről és költők között a legjobb borászról és persze, Nagyenyedről, a Bethlen Gábor kollégiumról, ahol István kijárta a középiskolát, és Szilágysomlyóról, ahol két évtizeden át a pezsgőgyárban dolgozott biológusként és a város szent hegye oldalában, a Măgurán művelte a maga kis szölőparcelláját és persze, Nagyváradról, ahol most nyugdíjas éveiben lakik.

Miközben a verseket hallgattam, szinte magam előtt láttam valamennyi számomra is roppant ismerős helyszínt és elgondoltam, hogy jó lenne majd ezeket a verseket el is olvasni, többször is, mert nem hangulatversek, nem bravúros szójátékok, hasonlatok, metaforák vagy  könnyedén megtalált rímek tűzijátékai, hanem komoly gondolatiság és az emberi lét örök nagy kérdéseinek a válaszkeresései állnak a háttérben.  

A találkozó után azonnal el kellett mennem és mit ad a sors, ő keresett meg a közösségi oldalamon és megkérdezte, hogy elküldhet-e nekem egy példányt az Égő pecsétből és egyik előző könyvéből, a borverseket tartalmazó Vinum aeternum címűből. 

Amint megkaptam, eléggé el nem itélhető módon, a borkönyvet kissé távolabbra tettem, az égő pecsét lángolásától azonban nem tudtam szabadulni. 

Talán azért is, mert eszembe jutott a Hetedik pecsét című, immár lassan hetven esztendős  Bergman alkotás és az Ötödik pecsét című, éppen fél évszázados Fábri film, amelyek a történelem más és más keresztútjain valamiképpen a Jelenések könyvének azokra a pecsétjeire keresték a választ, amelyeknek feltörése mindig és minden korban megkisérti az embert, hogy az élet rövidségében, az idő végtelenségében és a hit egyetemességében próbáljon kapaszkodókat keresni. 

Szó se róla, nem akarok én most valamiféle erőltetett párhuzamot vonni egy svéd és egy magyarországi filmrendező és egy erdélyi költő között, aki csak a kilencven évet megélt és 2015-ben elhunyt édesapja halála után fogott tollat, viszont valamiképpen összecseng mindezekkel vallásos költészetének az egyetemessége, az emberi lét értékkeresésének és értékválasztásának, a mindig és újra ismételhetőségének a vágya, voltaképpen azért az igazi keresztény hitért folytatott küzdelem, amely a felszín álszent magamutogatása mögött és helyett tartogatja az igazi, példamutató keresztényi cselekedeteket. 

Kolbe című versében annak a lengyel szerzetesnek állít emléket, aki a második világháborúban az üldözettek pártjára állt és önmaga életével váltott meg egy másik, ártatlan életet. Több más versében bárkit megérintő nosztalgiával a gyermekkor felejthetetlen őszinteségét állítja párhuzamba a felnőttkor zűrzavaros élettöredékeivel, mintegy igazolva, hogy az igazi költészet mindig az egyén belső világából fakad és éppen ezért így, és csakis így képes hatni másokra is.  

Örülök, hogy Csávossy György István elküldte nekem az Égő pecsét című kötetét. Mert újból megcáfolja a hiedelmet, miszerint napjainkban könyvet és pláne verset olvasni fölösleges. Akkor meg, nyilvánvalóan, írni is, megjelentetni is, hiszen minek, ha senki nem olvassa.

De nem így van. Az alkotás emberi létünkből fakad és örökkévalóságunk egyik olyan arcvonása, amely soha nem tűnik el.