Valamennyien, nemzedéktől függetlenül, az általános iskola matek illetve mértan óráin azt tanultuk, hogy egy egyeneshez, egy külső ponton át csak egyetlen párhuzamos húzható. Ez az euklidészi geometria egyik alaptétele, ha úgy tetszik axiomája. A tizenkilencedik században azután jött Bolyai, Lobacsevszkij és Riemann zsenialitása, akik azt gondolták, úgy is felépíthető egy teljesen más típusú, úgynevezett abszolút mértan ellentmondásmentes rendszere, ha eltekintünk ettől az axiomától. Voltaképpen nem tettek mást, mint elszakították a geometriát a síktól, más felületekre helyezték és kiderült – amint Bolyai mondta – hogy valóban új, más világot teremtettek.
Ezek a furcsa felületek ezután bevonultak többek között a műépítészetbe is. Éppen egy évtizede, hogy 66 éves korában elhunyt az iraki születésű, de Londonban építészeti irodát működtető Zaha Hadid, akit az angolok nem véletlenül a „felületek királynőjének” neveztek, hiszen szerte a világon ma is szenzációt keltenek a klasszikus konstruktívizmussal szakító, görbe vonalvezetésű, sokféle funkciót ellátó és új térarányokat meghonosító épületei. De a műépítészet huszonegyedik századi forradalmához hozzájárult Stefano Boeri olasz műépítész is, aki Milánóban két olyan 110 és 76 méter magas toronyházat tervezett, amely megoldotta a városi környezet és a természet együttélését. A Bosco Verticale-nek, azaz függőleges erdőnek nevezett építmények teraszain 900 fa, 500 bokor és 11 000 növény zöldel immár több mint tíz éve és a Milánói Dómon és a város más épületein és terein kívül igazi turistalátványosság.
Mindezzel csupán azt szeretném igazolni, hogy a műépítészek továbbra is az egyetemes emberi alkotómunka élvonalában haladnak és jómagam ezért is követem olyan nagy figyelemmel, itthon hogyan változik ez a szakma és egyben művészeti ág, hogyan alkotnak az egykori központi béklyóktól, a tervutasításos szabályozástól immár végleg megszabadult fiatalok vagy idősebb társaik.
Nos, erre a megfigyelésre jó alkalmat nyújtott egy csíkszeredai szabadtéri kiállítás, amelyről feltettem a közösségi oldalamra néhány fotót és egy fiatal építész és fotográfus, Szigeti Vajk István írta meg nekem, hogy valójában miről is van szó. Az Arhitectura.6 elnevezésű vándorkiállítás voltaképpen a hazai műépítészek szövetsége három területi fiókjának az együttműködésében létrejött biennálé és hat megye – Brassó, Kovászna, Hargita, Maros, Szeben és Vâlcea – elmúlt két esztendejének jelentősebb alkotásaiba nyújt betekintést. Az idei megrendezés központi témája az identitás, az autenticitás, vagyis az azonosság- és eredetiség valamint a táj kapcsolata, különös tekintettel az épített örökségre, a fenntartható építészetre és az általuk kialakított városi illetve vidéki környezetre. A biennálé nem csupán az építészeti munkák bemutatásáról szól – teszi hozzá István, hanem arról is, hogy közelebb hozza az építészetet az emberekhez és erősítse az építészek közösségben betöltött szerepét. És ez a válogatás valóban ezt teszi. Járt már Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszereda után pedig Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, majd Szeben és Râmnicu Vâlcea következik.
Valóban érdemes megnézni, mert kiderül, hogyan változhatnak meg lakónegyedek, hogyan alakulhatnak át elhagyott gyártelepek, hogyan újítható meg, tájba illeszthetően az épített örökség és egyáltalán, milyen lehet az életünk, környezetünk, hogyha legalább részben rábízzuk magunkat az építészekre. Nem könnyű ez az út, de az irány mindenképpen korszerű és emberközpontú.
