Ezen a héten van a lefegyverzési világhét. Az ENSZ kezdeményezésére 1978 óta tartják meg. A tagállamok ekkor fogalmazták meg a fegyverkezési verseny veszélyét, leállításának szükségességét. Felhívták a közvélemény figyelmét a mihamarabbi fegyverzetcsökkentés fontosságára. Azóta is tart, sőt újabb lendületet vett a fegyverkezés.
Az európai katonai kiadások három évtizede a legmeredekebb éves növekedést mutatják. A közép- és nyugat-európai országok összesen 345 milliárd dollárt költöttek, ami reálértéken kifejezve először haladta meg a hidegháború utolsó évének, 1989-nek a szintjét. A legnagyobb növekedés Finnországban (plusz 36 százalék), Litvániában (plusz 27 százalék), Svédországban (plusz 12 százalék) és Lengyelországban (plusz 11 százalék) volt. A legtöbbet, 68,5 milliárd dollárt pedig az Egyesült Királyság költötte fegyverekre, ebből a becslések szerint 2,5 milliárd dollárt tett ki az Ukrajnának nyújtott pénzügyi-katonai támogatás.
A legtöbbet az Egyesült Államok költ katonai kiadásokra, az USA katonai költségvetése nagyobb, mint az utána következő kilenc országé együttvéve.
A fegyverek tisztelete militarista gondolkodást szül, azaz a katonai szellem eluralkodik a polgári életben, az egész társadalom gazdasági és szellemi élete alárendelődik a katonai céloknak, a humánum pedig háttérbe szorul. Mert valóban, ha a tengeren túlról nézzük, vértelennek tűnik az orosz–ukrán háborús „játék”. Számunkra, a háború valósága kissé másként fest: több tízezer halott, több ezer özvegy, árva, ártatlanul elpusztult gyerekek, több millió földönfutó. És nincs semmilyen észérv, amely szerint ezt folytatni kellene egyik vagy másik ország társadalmának végkimerüléséig. Ki kell ezt mondani, akkor is, ha a karvalyok pattogó utasításai ítéletként hullanának ránk: aki békepárti, az oroszbarát! Biztos ez?
A posztigazság korszakában a békét szorgalmazni is sokszor álságos dolog. Régi mondás, hogy miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, mint ma, miközben tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút azért vívtuk, hogy ne legyen több háború. Korunk háborúit is úgymond, ezért vívják.
Kosztolányi Dezső szavai száz év után is elgondolkodtatóak: „Ha a népek nem tudnak megegyezni egymással, s a diplomaták szava elnémul, akkor a fegyver szólal meg minden vonalon, száz kilométeres terepen, ez dönti el, kinek van igaza. Aki erősebb, annak igaza van. Aki gyönge, annak soha sincs igaza. Hol is keressük az igazi erkölcsöt? Csak a természetben van, a társadalomban nincs. Az ostoba népek a puskapor fellegeiben tényleg világosabban látnak, s az ostoba egyének is. Úgy látszik, mégis szükség van erre, jó, hogy van ilyen. Ez szabályozza az életet. Délkörök szerint különböznek a vélemények, hogy mi a helyes és helytelen, de az ősnépek és a mai művelt emberiség egyaránt megérti, hogy aki meg akar ölni bennünket vagy halálosan megaláz, azt mi is megöljük. Sok kérdés különben megoldhatatlan lenne ember és ember között. Szomorú, hogy így van. De így van.”
Talán ezért is múlik el nyomtalanul a lefegyverzés hete minden évben, immár közel fél évszázada.
