Holnap, azaz október 23-án lesz az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 70. évfordulója, ami több történetet is eszembe juttatott; magát a megnevezést csupa kisbetűvel kell írni.
Tizenegyedikes és tizenkettedikes diákként, vagyis 2001 és 2002 októberében is részt vettem a Rákóczi Szövetség által szervezett Gloria Victis elnevezésű történelmi vetélkedőn, Budapesten, ahová 2006-ban, már egyetemistaként tértem vissza az október 23-i megemlékezés apropóján.
Tizennyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét előtérbe kerüljön nálam az 1956-os forradalom és szabadságharc témája: 2024 szeptemberétől a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa voltam Svájcban, ahol Bázelben, Bernben, illetve Zürichben is részt vettem a megemlékezéseken… egy-egy verset olvastam fel a jelenlévőknek.
Svájc hetven éve fontos szerepet játszott, ugyanis a méretéhez képest a legtöbb magyar menekültet fogadta be, most is vannak ott ötvenhatosok, néhányukkal például közeli ismeretségbe kerültem az ott töltött időszak alatt.
Most a bázeli megemlékezésig utazom vissza az időben, amelyet 2024. október 19-én szervezett a Baseli Magyar Egyesület két helyszínen, a Rosenfeld Parkban lévő kopjafánál, illetve a szemet gyönyörködtető, több mint ezeréves Münstersaalban. Utóbbi helyszínen dr. Seres Attila történész, a budapesti székhelyű VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa egyebek között ezt mondta a beszédében: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc óriási veszteség, tragédia volt a magyarság számára; fejet kell hajtanunk előtte, sőt a későbbi generációkat is emlékeztetnünk kell rá. Miért van mégis az, hogy nemcsak emlékezünk, hanem egyúttal ünneplünk is, ünnepeljük a forradalmunkat? […] Ez egy közhelyszerű dolog egyébként, de jólesik kimondani: a magyarság 1956-ban a jó oldalon állt – nem a rossz oldalon –, amit akkoriban egyöntetűen elismert a világ közvéleménye.”
A mai részt egy másik idézettel zárom, amely a Nobel-díjas francia író és filozófus, Albert Camus nevéhez fűződik: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
