Olvasom, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése megszavazta a 16. század óta használt világtérkép lecserélését egy úgynevezett területtartó világtérképre, mert a régi ábrázolás nem tükrözte az Egyenlítő menti területek valós méretét. A kezdeményezés az afrikai kontinensről indult, Togó nyújtotta be a nemzetközi szervezethez az Afrikai Unió által támogatott tervezetet, a múlt pénteki szavazás előtt a nyugat-afrikai ország külügyminisztere így indokolta az új térkép használatát: „Egy térkép soha sem semleges. Formálja a felfogást, és alapvetően befolyásolja, hogyan értelmezzük a népek és kontinensek helyét a világban.” A politikus szerint „Egy igazságos világ egy igazságos térképpel kezdődik.” Az eseményről szóló beszámolókat olvasva leszűrtem magamnak, hogy a kezdeményezés legfőbb oka az volt, hogy a kifogásolt eddig használatos világtérkép a Mercator-vetületet használta, az így szerkesztett térképen pedig Afrika mérete jóval kisebbnek tűnik teszem azt az északi félteke kontinenseihez vagy akár Grönlandhoz viszonyítva, mint amekkora a valóságban.
Mivel rég voltam iskolás, no meg térképészetet sem tanultam, utánanéztem, mi ez a Mercator-vetület, s megtudtam, hogy nevét kidolgozójáról, Gerardus Mercator flamand térképészről kapta és 1569-ben kezdték használni, ugyanis pontos irányokkal szolgált a tengeri navigációban, noha a területek méretének megjelenítésében torzít. S azt is megtudtam, hogy a torzítás kiküszöbölhetetlen, ugyanis egy gömböt – pontosabban egy geoidot, azaz az egyenlítőnél kidudorodó, a sarkoknál laposodó testet – nem lehet síkra vetíteni, mint ahogy a narancs héját sem lehet kiteríteni úgy, hogy egyben maradjon, ha felvágjuk, akkor sem lesz tökéletes a kapott sík. A Mercator-vetületet úgy lehet elképzelni, mintha a földgömbőt egy hengerbe húznánk, a gömb közepébe fényforrást helyeznénk, hogy a gömb felszínén lévő kontinensek ábrája a henger falára vetüljön. A hengert kiterítve kapjuk meg a síktérképet, amelyen nyilván a gömb felszíne és a henger felszíne közötti távolság növekedésével arányosan nő az ábrázolt területek mérete az egyenlítőtől felfelé és lefelé haladva. Noha nem ilyen egyszerű, matematikai modelleket is figyelembe vesz, de valahogy így kell elképzelni az eddig használt térképet és az azon tapasztalt torzulásokat.
Meggyőződésem, hogy Mercator nem azért alkotta meg térképét, hogy egyik-másik kontinens méretét lecsalja, a nagyokat kisebbnek, a kisebbet nagyobbnak ábrázolja, hanem hogy a hajósok tájékozódni tudjanak, segítségével új területeket fedezzenek fel – és a kor szellemének megfelelően – meghódítsanak, kincseit kiaknázzák.
A Mercator-vetületet immár több, mint négy és fél évszázada használjuk, mondhatjuk, hogy kultúránk része. Nyilván, közel fél évezred alatt óriási mértékben fejlődött a földrajztudomány, így a térképészet is, kidolgoztak már olyan vetületeket, rajzoltak olyan térképeket, amelyek jobban tükrözik a kontinensek méretét, egymáshoz viszonyított arányát. Ráadásul ma már ritkán utazunk papírra nyomtatott térképpel, különböző térképes utazási alkalmazások segítségével tájékozódunk. Lassan nem is értem, hogy nem tévedtünk el ezelőtt húsz esztendővel egy idegen nagyvárosban úgy, hogy az anyósülésen ülő a térképet bújta és mondta a volánnál ülőnek, hogy merre kanyarodjon ahhoz, hogy célba érjen.
Az ábrázolásokról megtudjuk, hogy a valósághoz fűződő viszonyuk – hát, hogy is mondjam? – viszonylagos: mert egy dolog a valóság, más dolog a valóság ábrázolása és megint más az ábrázolás értelmezése. Az, hogy ki mit lát az ábrán. Ez nem csupán a képzőművészetre, hanem a térképészetre is érvényes. Az ENSZ-határozat esetében nem a valóság, nem is annak ábrázolása, hanem az ábrázolás értelmezése képezi a döntés okát.
