A koronavírus-járvány idején a fősodor médiában megjelent hírek a vírus eredetéről egyik napról a másikra fordultak a visszájára, s amit az újságírók korábban állítottak, azt később már egyöntetűen tagadtak.
A Covid-járvány elején minden tekintélyes hírforrás, lap és televíziós csatorna buta és nevetséges elméletnek minősítette azt a feltevést, hogy a Covid-19 vírus egy kínai biológiai laboratóriumból szabadult volna el. A New York Times, a Washington Post, a Guardian mind azt hangoztatta, hogy az az állítás, hogy az ember szupervírust gyárthatna, és egy véletlen katasztrófa nyomán kipusztulna az emberiség, csak a sci-fi irodalom lapjain fellelhető. Aki azt mondja, hogy 2019-ben valami hasonló játszódott le, az félrebeszél. A Facebook és a Youtube neves tudósokat tiltott le, mert felvetették a lehetőséget, hogy ember gyártotta vírus lenne az atipikusan viselkedő kórokozó. A csak kételyeikre választ kereső tudósokra, és egyfajta választ kínáló gondolkodókra rásütötték, hogy rasszisták, ezért támadják Kínát. Aztán 2021 januárjában a New York Magazine mégiscsak megpendítette, hogy az a vírus bizony laborszökevény. És néhány hét leforgása alatt ez lett az általánosan elfogadott vélemény, erről cikkezett a New York Times, a Washington Post, a Guardian is.
Nem csoda, hogy az újságok és a televíziók tekintélye drámaian hanyatlott és a lejtmenet azóta is tovább folytatódik. Az összeesküvés-elméletek kedvelői hamar rávághatják: íme, itt a bizonyíték, hogy minden (fő)szerkesztő ugyanazt a napiparancsot kapja a Gondolatszabályozó Központtól.
Racionális, sőt dicséretes, ha az újságírók az újabb bizonyítékok birtokában megváltoztatják véleményüket. De amikor az újságírók hetekig, hónapokig nem vesznek tudomást a tényekről, érthető, sőt elkerülhetetlen, hogy sokan konspirációra gyanakodjanak.
Erről Yascha Mounk írt jóhiszeműen, aki nem hiszi, hogy az újságírók vadlibák, akik csoportosan vonulnak. Mivel magyarázható hát ez a nyájszelem? – kérdezi. Úgy találja, hogy a megfelelési kényszert, a konformizmust ősi szükségletek, beidegződések irányítják. „Aki nem halad a nyájjal, roppant kockázatot vállal” – írja Yascha Mounk, és mindenkit biztosít afelől, hogy nincs titkos világtájékoztatási hivatal, amely naponta instruálná a lapok és a televíziók vezetőit. Arról van szó, hogy az ember nem szeretné, ha számkivetetté válna társadalmi csoportjában. Márpedig, ha a kínai laboratóriumban vélte felfedezni a Covid-19 forrását, akkor azt gondolhatták róla, hogy azok kezére játszik, akik gyűlöletet keltenek az ázsiaiak ellen. Aztán egyszer csak fordult a szél. Suttogva egy ideje már terjedt az új álláspont, és valaki pont jókor állt elő azzal, ami addig szentségtörés volt. Mégsem lett belőle baj, sőt, most már az számíthatott kellemetlen kérdésekre a társasági vacsoraasztalnál, aki a régi nótát fújta.
Magatartásunk ősi mozgatórugója az, hogy a környezetünk elfogadjon, elismerjen bennünket. A homo sapiens több tízezer éves történetének java részében, akit kitaszított a közössége, az halál fia volt. Az anyagi biztonságban élőknél a kirekesztés lett a fő veszély.
A kedvező pillanat eljöveteléig a konformista magatartás az előnyös. A kirekesztés veszélye még akkor is él, ha később kiderül, hogy a tabudöntőnek volt igaza – jegyzi meg Mounk. Rajta marad ugyanis az árulás bélyege, és akkor sem fogadják vissza a törzsi vacsoraasztalhoz, ha az idő őt igazolta.
Ezért a jó újságíró az, aki jó időben elsőként töri meg a tabut egy újságcikkel, ő is tekintélyre tesz szert. A médiafogyasztók minél inkább szorgalmazzák a tabudöntögetést, annál inkább hozzájárulnak a szabad sajtó fennmaradásához. De hát a médiafogyasztó magatartásának ősi mozgatórugója is a konformizmus…
