A régi ház, főként ha már hosszú ideje nem lakják, dohos. Olyan szaga – netán illata van – mint a ritkán kinyitott szász templomoknak. Az avíttság, nem az élet illata. Netán szaga. Évekkel ezelőtt Köllő Miklós műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteleti tagja előbb egy újságcikk-sorozatban, majd egy remekbe szabott kötetben mutatta meg szinte élőben, hogy miként lehet egy régi falusi házat korszerű, a mai igényeknek mindenben megfelelő, kényelmes és olcsón fenntartható otthonná alakítani. A cikksorozat meg a kötet a Mesélem a házam címet viselte, sikere pedig vitathatatlan, ugyanis több kiadást megért, ráadásul a hazai építész szakma, a román építészkamara is felfigyelt rá, elkészült a román fordítása – elismerést aratva a román nyelvű szakmabeliek és az építészet iránt érdeklődők körében is. Később a hagyományos székely építészet és a kortárs igények találkozási pontjait feltáró újabb kiadvánnyal jelentkezett, amely tippeket ad arra miként őrizhetjük meg és hasznosíthatjuk újra épített örökségünket úgy, hogy alkalmazkodunk a mai kényelmi elvárásokhoz és fenntarthatósági szempontokhoz is. Hasonló témában korábban Albert-Homonnai Mártonnak az Énlaka épített örökségének megóvására tett sikeres kísérletet bemutató könyve keltette fel az érdeklődésemet, a világhálón pedig az Esztány Győző műépítész, valamint a Rodics Gergely tájgazdálkodási és természetvédelmi szakember által szorgalmazott csűrmentési programot és annak eredményeit bemutató publikációk.
Az építészetben, akárcsak a ruházkodásban vagy az élet sok más területén divathullámok csapnak át a múlton. Nézzük csak meg, hogy mivé lett a nemrégiben még szemet gyönyörködtető falukép az idegen építőanyagok, tájidegen színek és formák használata révén, az elmúlt három évtized építkezései jelentős mértékben károsították a vidéki térség egyediségét, szépségét, sajátos identitását meghatározó kultúrtájat. A korszerűség – vagy az annak hitt valami – oltárán feláldozzuk a múltat.
De ahol sikerült is megmenteni a múlt egy-egy szeletét, nem tudunk mit kezdeni vele. Tudatlanságból? Lustaságból? Nemtörődömségből? Bűnös érdekből? Ha már Énlakát említettem az előbb: a kis udvarhelyszéki falut ugyanannak a programnak a részeként sikerült megmenteni, mint Torockót. A fehér házsorairól híres Fehér megyei település nevét széles körben ismerik, ott pénzzé tudták tenni múltjukat, örökségüket, csupasz kőszikláikat, eladták a turistáknak a kétszer felkelő napot, a helyi kézműves termékeket, a hűtőmágnest, a remek konyhai készítményeket, kiadták a tisztaszobát, a nyárikonyhát, de ha kell még a csűrt is vendégházzá alakították. Miközben Énlakáról szinte senki nem tud. Pedig mindkét település ugyanannyira félreesik a főbb útvonalaktól, ugyanolyan minőségű utak vezetnek hozzá, de a vendégek mégis Torockót részesítik előnyben.
A szakirodalom három művész nevéhez köti a csíki festőiskolát: a bajaiként kiteljesedett Nagy Istvánt, a többek között a szegedi dóm díszítését végző Márton Ferencet és a zsögödi magányt választó Nagy Imrét. Csíkmindszenten nem áll már Nagy István szülői háza, de megvan és emlékházként működik az édesanyjának vásárolt házacska. Nem nagyon hallani, hogy valami élet költözött volna falai közé, holott rendben tartják, őrzik állagát. Márton Ferenc szülői házát több évtizedes huzavona után sikerült hét más öregház társaságában megmenteni, közösségi térként kívánják működtetni az épületet. Nagy Imre háza és a mellette álló galéria immár a Covid-járvány óta várja, hogy megnyissák a nagyérdemű előtt. A mindszenti házba benyitva nem számítok másra, mint múltat idéző dohra. Remélem, nem lengi be a lassú elmúlás szaga a Nagy Imre emlékházat és galériát, mint, ahogy abban is bízom, hogy Márton Ferencnek méltó emléket állítanak szülőfalujában. Hogy ne csak Szeged vagy Budapest vagy Debrecen legyen rá büszke, hanem mi magunk is. Mint ahogy Nagy István se csupán a kerek évfordulókon jusson eszünkbe, s ne hagyjuk halványulni Nagy Imre emlékét sem. Főként, hogy kerek évforduló közeledik…
