Kedves hallgatóim, mai jegyzetemben szeretnék néhány szót szólni a plakátokról és természetesen nem véletlenül, mivel csütörtökön este a Csíki Moziban a 9. Székelyföldi Grafikai Biennálé kisérő rendezvényeként lengyel plakátkiállítás nyílt, pontosabban Ryszard Kaja Polska, azaz Lengyelország című plakátsorozatát mutatják be, amely az ország különböző arcait, helyszíneit és kulturális jellegzetességeit hozza nézőközelbe és nemzetközi szinten is nagyra értékelték, sőt 2023-ban, amikor Temesvár Európa kulturális fővárosa volt, már a Bega partján is bemutatták.
Az 1962-ben született és hét évvel ezelőtt elhunyt festőművész, díszlettervező és grafikus annak a lengyel plakátművészeti iskolának az egyik neves képviselője, amelyet az 1950-1980 közötti időszakban világszerte a legelső helyen tartottak számon és édesapja is jelentős alkotója volt.
A lengyel plakátok nem pusztán információközlésként és vizuális figyelemfelkeltőként kerültek ki akkor az utcákra, hanem igen gyakran a szocializmus körülményei között is súlyos közéleti-egzisztenciális gondokat feszegettek, túllépve így a közönséges reklámok vagy hirdetmények kereteit és a nézőkben a képzettársítások egész sorát indítva el. Erőteljesen fogalmaztak, provokálni, nyugtalanná, kíváncsivá akarták tenni az arrajárót, intellektuális erőfeszítésre kényszeríteni, bevonni a cselekvésbe. Mindemellett a lengyel plakátokra oly jellemző esztétikai minőség, a grafikai stílusjegyek változatossága, a merész forma- és színválasztás, a játékosság, a művészi irónia vagy éppen a drámaiság jelentették azokat a megkülönböztető jegyeket, amelyeket elhozták a hírüket az egyre inkább bezáruló Romániába is, ahol több grafikus modellként tekintett rájuk és valamiképpen követni is próbálta az erősődő cenzúra körülményei között.
Jónéhány társadalomkutató és jelenkor történész manapság úgy vélekedik, miszerint a lengyelországi rendszerváltást részben ezek a plakátok is előkészítették, vagy legalábbis hozzájárultak ahhoz, hogy Lech Walessa szolidarítási mozgalma tömegméreteket öltsön és a végén megbuktassa a rendszert.
Persze, a most bemutatott lengyel plakátok már az új országban születtek, de mégsem egyszerű idegenforgalmi reklámkellékek, hanem jelentkeznek rajtuk az ellentmondásos hétköznapi helyzetek, olykor groteszk vagy éppen az abszurd nyelvén fogalmazva meg a lengyel jellegzetességeket, vagy ha úgy tetszik – a közhelyeket. Mindenképpen érdemes megnézni ezeket a plakátokat még október közepéig, és persze egy kissé önmagunkra is gondolva.
De általában hogyan, milyen szemmel érdemes figyelni nem csupán a lengyel, hanem a ma is mindenhol ránkzúduló utcai és nem utcai plakátokat?
Még a világháló korában is erre az egyáltalán nem egyszerű kérdésre tanácsot ad nekünk a német Ernst Gronwaldnak a huszadik század első felében megjelent Das Plakat-Spiegel cimű könyve, amelyet a plakátkészítők bibliájának tartanak és több nyelvre lefordítva világszerte oktatnak a képzőművészeti főiskolákon. A szerző ebben axiomaszerűen foglalja össze a jó plakát legfontosabb ismérveit. Hadd soroljam: Először is a plakát nem lehet sem illusztráció, sem táblakép, hanem csakis plakát. A képi ábrázolás egyszerű és erőteljes, a szöveg rövid. Másodszor: a jó plakátot nem olvassák, hanem csupán megpillantják, de a memóriában megmarad. Harmadszor: a megrendelő egyéni izlése nem lehet mérvadó a plakát megitélésénél, a plakát készítőjének az alkotása. Az utcára kerülő plakátot pedig ne a szobában, hanem az utcán bíráljuk el.
A lengyel plakátművészetet mindmáig a minimalista formák, a számítógép korában még inkább megújuló írásminták, a fantázia, az irónia és a rendkívüli szintetizáló erő jellemzi. De a francia művészek is külön plakátiskolát teremtettek, a két világháborús angol plakátiskola pedig ma már külön fejezet a művészettörténetben. Mint ahogyan a német, a magyar, a román és más plakátművészet is felsorakoztatja a maga jellegzetességeit. Egy kis túlzással élve és a közösségi oldalakra is figyelve: manapság bizony plakát az egész világ!
