Ilie Bolojan ügyvivő miniszterelnök, a Nemzeti Liberális Párt elnöke azt nyilatkozta a minap, hogy az elmúlt évek politikája azért volt hibás, mert irreális elvárásokat teremtett a lakosságban – olyanokat, amelyek meghaladják Románia valós lehetőségeit. A „reformer” miniszterelnök nem a valóságot próbálja megváltoztatni, hanem az elvárásokat igyekszik a valósághoz igazítani.
Kezdjük egy definícióval: A bérhányad a munkajövedelemnek az összes hazai jövedelemhez viszonyított aránya. Egyszerűbben: a bérhányad azt mutatja, hogy a bruttó hazai termékben (GDP) mért gazdasági kibocsátás mekkora hányada jut az azt előállító dolgozóknak.
„A bérhányad alakulását jellemző hosszú és középtávú, globális, regionális és nemzeti irányzatokkal jelentős nemzetközi szakirodalom foglalkozik, a témakör hazai irodalma azonban viszonylag szerény” – mutat rá A bérhányad alakulása Magyarországon és Európában című tanulmányában Kónya István, Krekó Judit és Oblath Gábor. A megállapítás Romániára is igaz.
A hazai gazdasági – vagy akár közéleti – sajtó egyáltalán nem foglalkozik a kérdéssel. Az ok a neoliberális konszenzus. A nyilvánosságban megszólaló véleményformálók szinte kivétel nélkül elfogadják, hogy a vállalatok természetes módon maximalizálni igyekeznek a profitjukat, a fizetések növekedésének legfontosabb feltétele pedig a termelékenység növekedése. Arról már nem beszél senki, hogy a növekedés milyen bázisról indulhat.
A korábban említett, a Közgazdasági Szemle 2021. októberi számában közölt írás három szerzője azzal magyarázza a téma iránt megélénkült nemzetközi érdeklődést, hogy a bérhányadot – hosszú ideig tartó viszonylagos stabilitás után – az elmúlt évtizedekben számos fejlett országban csökkenő irányzat jellemezte. Mifelénk ugyanez a jelenség nem válthatott ki élénk érdeklődést, mivel a bérhányad évtizedek óta meglehetősen stabil. Értsd: stabilan alacsony. Nem véletlen, hogy egy aktív szakpolitikus legfrissebb komolyan vehető megszólalása a témában 2011-es. Írd és mondd: 2011-es.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap Ilie Bolojan ügyvivő miniszterelnök, a Nemzeti Liberális Párt elnöke azt nyilatkozta: az elmúlt évek politikája azért volt hibás, mert irreális elvárásokat teremtett Romániában.
Érdemes a nyilatkozatot meghallgatni:
Két állítás fogalmazódik meg az elhangzott mondatban:
1. a romániai lakosságnak olyan elvárásai vannak, amelyek normális körülmények között nem teljesíthetők; és
2. ezek az elvárások meghaladják Románia reális lehetőségeit.
Az vitathatatlan, hogy a román államháztartás egyensúlya felborult. Az elmúlt években sokkal, akár 10 százalékkal is többet költöttünk a bevételekhez képest. A miniszterelnök és az liberálisok reformjait támogató politikusok, elemzők, értelmiségiek is ezt annak a számlájára írják, hogy a román állam túlságosan sokat költ 1) bérekre és 2) szociális kiadásokra.
A valóság ennél jóval árnyaltabb. De lépjünk egyet hátra, és nézzük meg az alapképletet.
A GDP nagyjából két nagy „zsebre” oszlik: a bér a munkavállalókhoz kerül, a profit vagy tőkejövedelem a tulajdonosokhoz, befektetőkhöz, hitelezőkhöz.
Romániában a bérek a GDP mindössze 39,9 százalékát teszik ki. Vagyis minden megtermelt lejből kevesebb mint negyven bani jut az alkalmazottaknak. Szinte az utolsó helyen állunk az Európai Unióban — csak Bulgária van rosszabb helyzetben, 38,7 százalékkal.
Közben Belgiumban ez az arány 51,4 százalék. Franciaországban 50,8. Németországban 49,4 százalék. Hogy érzékeltessük a különbséget, havonta mintegy 750 euróval lenne magasabb az átlagfizetés, ha Romániában a belgiumihoz hasonló lenne a bérhányad.
De ne menjünk Belgiumig, a bérhányad a volt szocialista blokk országaiban is magasabb: Magyarországon 41,8 százalék, Lengyelországban 42,9 százalék.
Amikor tehát Ilie Bolojan arról beszél, hogy a lakosság elvárásai meghaladják Románia reális lehetőségeit, lényegében gazdasági szükségszerűségként állít be valamit, ami nem az.
Ami Magyarország vagy Lengyelország számára nem lehetetlen, miért lenne az Románia számára? Ez nem gazdasági kényszer — ez politikai választás.
Noha a bérhányad kérdése nem áll a romániai nyilvánosság homlokterében – enyhén szólva nem –, sok köze lehet ahhoz a válsághoz, amiben évek óta tengődünk.
Amerikai szakértők már a 2008-as pénzügyi válság után rájöttek, hogy magának a krízisnek az egyik kiváltó eleme éppen a fizetések relatív csökkenése volt, fokozatosan, a 70-es évektől. Ez oda vezetett, hogy az elmúlt évtizedekben egyre inkább elterjedt a hitelből finanszírozott fogyasztás. A lakosság egyre többet költött, egyre nagyobb adósságot vállalt, a bankrendszer és a jelzáloghitelezés pedig ezt aktívan támogatta. A kockázat azonban nem maradt az amerikai piacon, és végül hozzájárult a globális pénzügyi válsághoz.
Szakértők felhívták a figyelmet, hogy a háttérben egy mélyebb folyamat áll: a munkából származó jövedelem aránya sok fejlett országban jelentősen visszaesett. Az Egyesült Államokban harminc év alatt tíz százalékponttal csökkent a bérek részesedése a GDP‑ből, Görögországban harmincegy, Írországban tizenkilenc százalékponttal. Hasonló visszaesés történt Portugáliában, Ausztriában, Finnországban és Japánban is.
A Nemzetközi Valutaalap és több ismert közgazdász – köztük Joseph Stiglitz – arra jutott, hogy a technológiai fejlődés, a piacok liberalizációja és a szakszervezetek meggyengülése mind hozzájárultak a bérek visszaszorulásához. A reálbérek növekedése elmaradt a termelékenység növekedésétől, miközben a tőketulajdonosok jövedelmei gyorsabban emelkedtek. Az OECD‑országokban a szakszervezeti tagság drámaian csökkent, ezzel együtt pedig a munkavállalók érdekérvényesítő ereje is.
Miért fontos ez politikailag és társadalmilag?
Azért, mert az alacsony bérhányad hosszú távon a nyugdíjrendszereket is gyengíti, hiszen alacsonyabb bérekből alacsonyabb járulékok folynak be, nem utolsó sorban növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. A magas GDP-vel társuló alacsony bérhányad társadalmi feszültséget okoz, mert a számok jól néznek ki, de az emberek nem érzik.
Ha a román politikusokat és a mérvadó újságírókat hallgatjuk, a munkavállalók el vannak kényeztetve, a vállalkozók pedig meg vannak nyomorítva. A helyzet ezzel szemben az, hogy miközben az Európai Unió statisztikai hivatalának adatai szerint a teljes munkaerőköltség 19,4%-át teszik ki a munkáltatói járulékok az EU-ban, ez az arány Romániában 2,25%, vagyis csaknem 9-szer kisebb.
Ezért van az, hogy csalókák az olyan kimutatások, amelyek szerint „Romániában viszi el a legtöbb pénzt az állam a fizetésekből a régióban”. Jobb helyeken azért visz el kevesebbet az állam a bruttó fizetésből, mert a járulékok jelentős részét a vállalatok fizetik, nem a dolgozó.
Napjaink politikai válsága történelmi mintázatot követ Clara Mattei olasz közgazdász szerint, aki a liberális gazdaságelmélet és a fasizmus kapcsolatáról írta doktori dolgozatát. A kapitalista rend című, 2022-ben megjelent könyvében állítja, hogy a két világháború közötti időszakban a „liberális gazdaságpolitika” (főként: a megszorítások, a bérek lenyomása, az állami kiadások csökkentése) közvetlenül hozzájárult a fasizmus felemelkedéséhez. Értelmezése szerint a gazdasági szűkösség és a társadalmi frusztráció olyan politikai erőket erősített meg, amelyek autoriter megoldásokat kínáltak.
Visszakanyarodunk Ilie Bolojan nyilatkozatához. Ez egy klasszikus politikai retorika: az elődöket hibáztatni, miközben az ő kormányzása alatt ugyanaz az alacsony bérkultúra maradt. Az állítólagos reformer nem a valóságot próbálja megváltoztatni, hanem az elvárásokat igyekszik a valósághoz – a szomorú valósághoz – igazítani. Ez nem csak nem visz előre, de káros, sőt veszélyes. Aki csak felületesen is követte, hogy mi történt Romániában az utóbbi években, annak nem kell különösebben bizonygatni, hogy az elégedetlenség a szélsőségek megerősödéséhez vezet.