Hatvan éve nincs közöttünk, szeretett székelyei közt Tamási Áron – írtam le jegyzetem első mondatát, aztán azonnal éreztem, hogy korrigálnom kell: hatvan éve ment át a szivárvány alatt, hogy örökre velünk maradjon. Ha elszomorodom a világ kesze-kuszaságán, ha fojtogat, hogy humortalanul telik a napom, lekapok egy Tamási kötetet a könyvespolcomról, s máris az élet jó ízével, a szavak utánozhatatlan zamatával táplálkozhatok. Ha azon kesergek, hogy újságíróként mihasznának tűnik a munkám, eszembe jut a közíró Tamási születési okmányaként számontartott, Brassói Lapokban megjelent jegyzetének kezdő bekezdése: „Ajánlom magam: Tamási Áron vagyok. Elkészültem arra, hogy illedelmes bemutatkozásom után is meg fogják kérdezni tőlem, hogy ki vagyok én. És talán megkérdezik azt is, minő címen szólok az urak dolgába (…) Csak annyit mondok, hogy író vagyok: fiatal székely író. S az író az az ember, akit mindig megkérdez bajában a Nép, jobban mondva az író az az ember, aki meg is hallja, amikor kérdezi bajában a Nép.”
Amikor meg ritkán elidegenedem, eszembe jut szentenciája: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És már érzem, hogy a nagyvilágon Erdélyen kívül nincsen számomra hely. Ha forr bennem az indulat önjelölt vagy választott vezetőink ellen, a Rendes feltámadás öreg székelyével fogalmazom meg magamban: osztán nekem többet ne trombitáljanak. Ha üvölteni támad kedvem, látva a pantallós gazemberek ténykedéseit, ha magam maradok vallott vagy csak vélt igazammal, elsuttogom: Isten is egyedül van, és mégis milyen szépen hallgat. Ha meg valami próbatétel elé állít az élet, kuncogva állapítom meg, hogy ez biza nehéz, mint az ördögöt borotválni.
Ahhoz a gondolathoz kötöttem újságírói munkámat, amit Tamási a Brassói Lapokban megírt: „Én Istennek meghagyása szerint a vállaimon hozom elétek egy kicsi népnek a terhét. Mert én reszketve és fanatikusan keresem a világ szívének ajtaját, és egy jó szóért, ami adtok a székelyeknek, én leborulok előttetek.” Harminchét év újságírói szolgálatom alatt mindvégig büszke voltam, hogy mi a Brassói Lapoknál Tamási Áron szellemi örökösei vagyunk.
Ha elhajtok Farkaslakán a temető mellett, nem síremlékét keresem. Arra gondolok, hogy a mennyországban bizonyára van valahol egy vackorfa, s egy alája terített pokrócon – mint valahányszor, ha Farkaslakán járt – Tamási Áron írja az angyaloknak a tündéri realizmus remekműveit. Az angyalok nyelvén: magyarul. Mi, akikkel örökre itt maradt az író szelleme, szellemi végakarataként idézzük fel újra és újra gondolatát, valahányszor írásba kezdünk: „rátok bízom az itt maradó kincseket: a virágot csókoló madarat, a szántó-vető embert s a Küküllőbe hullott három csillagot. És ezeknek a mélyén az erdélyi szépséget, a magyar jóságot és a történelem erejét”. Hatvan évvel halála után Tamási Áron örökségét őrizni, tovább adni szép kötelesség.