Juci néni megfejtette a tehenet – nyugtázta lányom, pedig még nem hallotta a ma viccként emlegetett kijelentést, miszerint „a tehén bonyolult állat, de én megfejtem”. Négyéves lehetett, s a minden esti program része volt a házitej vásárlása: pár hónapos kisöccsét kosárba fektettük, és úgy rögzítettük az autó hátsó ülésén, mert akkor még nem volt babahordozó szék, amit az autóba is lehetett becsatolni és az utcán vagy a boltban lehetett cipelni benne a gyermeket, s tiltakozása dacára őt magát is bekötöttük a nyugati rokonoktól kapott gyermekülésbe, úgy mentünk le Zsögödbe.
Akkoriban még falusi jellege volt a ma Csíkszeredához tartozó, inkább kertvárosnak beillő településrésznek, az esti tejes programot mindig a hazajáró csorda programjához kellett igazítani. Abban az időben a kertekben virágot és zöldséget, netán krumplit termesztettek; az istállóban legalább egy tehén meg egy disznó kellett legyen, mert szégyen volt az üres gazdasági épület, s illett, hogy a tyúkudvaron szárnyasok kapirgáljanak.
Tehát Juci néni megfejtette a tehenet – nyugtázta a lányom, miután végignézte az egész folyamatot a tehét tőgyének gondos lemosásától a fejésig, a tej gézen és sűrű szűrőn való leszűréséig, és alig várta, hogy megkóstolja a még meleg, habos, frissen fejt tejet és elégedetten zsebelje be a dicséretet jó étvágyáért és tejhab-bajuszáért.
Évekig vásároltuk Juci nénitől és Imre bácsitól a tejet. Csodáltuk, hogy a két, nyolcvanon felüli öreg mennyire ragaszkodik a munkához, mennyire elítéli a tétlenséget, milyen gondosan ápolja tenyérnyi udvarát és kertjét. És csodálattal hallgattuk a tej mellé elmesélt történeteket háborúról és hadifogságról, szárazságról és kollektivizálásról, arról, hogy a tisztelt nagygazdából hogyan váltak megvetett kulákká, s a történeteket úgy adták elő, mintha nem elszenvedői lettek volna, hanem csupán hallomásból ismerték őket. Sugárzott belőlük a derű és a jókedv. S gyakran került a friss tej mellé valami finomság, olyan, amit csak Juci néni tudott készíteni, s aminek párja nem volt.
Pár év múlva mi is zsögödi lakosok lettünk. Beköltözésünk után hetekig arra ébredtem hajnalhasadtakor, hogy a pásztor gyűjti össze a kijáró csordát. Lassan megszoktam a kolomp hangját és a pásztor biztató szavait. Aztán Juci néni elment, hűséges férje nemsokára követte.
A hajdani faluban ma már nincs se virágoskert, se veteményes, helyükön gyepszőnyeg és tuja díszeleg; a csűrből garázs, műhely vagy lakóház lett, netán fölöslegesnek ítélve lebontották. A kijáró csorda eltűnt, a mi falu-városunkból már csak két jószág jár ki a legelőre. A tejet pedig már régóta a nagyáruházak valamelyikében vásároljuk, válogatunk a kínálatból, 3,5 százalékos vagy másfél százalékos zsírfokú tehéntejet, netán szója- vagy kókusz-, esetleg mandulatejet, ha időközben laktózérzékennyé vagy tudatosan táplálkozóvá váltunk.
Minap a sarki bolt előtt feltűnt egy fura szerzet. Eddig csak bent a városban láttam testvéreit: rozsdamentes acélból készített szekrényszerű alkalmatosság, amely jól lehűtött tejet tölt a kuncsaft által hozott vagy a gépből vásárolt palackba, s éppen annyit, amennyi készpénze van. A gépet naponta feltöltik és gondosan feltüntetik rajta a feltöltés időpontját. Ráadásul öles betűk hirdetik rajta azt is, hogy valamelyik felcsíki faluból származik a tej, amiből nem vettek el semmit, s nem is adtak hozzá semmit. Elhiszem neki becsületszóra, mikor onnan vásárolom a tejet. Az elmés jószágnak még nevet is adtak az emberek, nemes egyszerűséggel vastehénnek emlegetik. Az általa kínált portéka illata jó, bár nem árasztja a frissen fejt tej melegségét. S míg telik a palack, eszembe jut a mindig kedves és közlékeny Juci néni, a gondos Imre bácsi s az esti fejés bonyolult szertartása, aminek részesei lehettünk pár évig. A palack megtelt és nyugtázhattam, hogy megfejtettem a vastehenet. Megfejtendő bonyolult szerkezet, tápláló tejet ad, de hiányzik belőle a lélek… Bonyolult, nem?