Szombaton lesz 133 éve annak, hogy megszületett Nagy Imre festőművész. Jövő hónapban, augusztus 22-én pedig halálának 50. évfordulójára emlékezünk. A jeles csíki festő egész életét a művészetnek szentelte, alkotásain az ember és a táj, a természet jelenik meg határozott vonalak és foltok, eleven színek és sok-sok fény révén. Portréin korának jeleseit örökítette meg. Életéről, művészetéről sokan és sokat írtak, született már róla monográfia, művészalbum, de még regény is. Ennek dacára mindig kerülnek elő újabb és újabb adalékok a zsögödi művész életrajzához.
Legutóbb a nyolcvanadik születésnapját gyűjteményes kiállítással ünneplő Árkossy István festőművész szolgáltatott érdekes, Nagy Imre jelleme leírásához és annak megértéséhez segítő történetet Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban berendezett tárlata megnyitóján.
Mint mondta, 55 évvel ezelőtt, 1971-ben ismerkedett meg Nagy Imrével Kolozsváron egy társasági összejövetelen. Ő bácsiként emlegette, okkal és joggal, mert a zsögödi mester akkor 80 esztendős volt, akárcsak most az emlékező Árkossy István. A bemutatkozást beszélgetés követte, majd az idős mester megjegyezte, hogy az az évi megyei tárlaton látta fiatal pályatársa két vágtató lovat ábrázoló rézkarcát, mondván, hogy nagyon jók, kiválóak a lovak. Árkossy elmondta Nagy Imrének, hogy a szóban forgó munkáját mintegy öt esztendővel korábban készítette, mikor még a főiskolán rendelkezésére állt a grafikai műterem, ahol hozzáférhetett a különböző technológiai eljárásokhoz és ahol rézkarcprés is állt – most mindez hiányzik neki.
Mielőtt a társaság feloszlott volna, Nagy Imre odalépett Árkossyhoz, mondván: gondolkodott, és úgy döntött, hogy a rézkarcprését neki ajándékozza. Árkossy István nagyon meglepődött. De még nagyobb volt meglepetése, amikor kis idő múlva megérkezett címére a csodálatos szerkentyű, az 1930-as években Nagy Imre megrendelésére székely mesteremberek által készített prés. S a préssel együtt a zsögödi mester elküldte földig érő munkaköpenyét, amit a metszetek készítésekor használt, de a küldemény része volt minden eszköze, ami a rézkarckészítéshez kapcsolódott: marató tálak, karctűk, különböző festékező hengerek.
Az ajándék része volt két nagy doboz is: az egyikben Nagy Imre fametszeteinek dúcai voltak, a másikban – ami felemelhetetlenül nehéz volt – réz- és cinklemezzel volt teli. Árkossy nagyon megörvendett a küldeménynek, de mikor meglátta a lemezek között Nagy Imre három önarcképét tartalmazó negatívot, felhívta az idős mestert, hogy bizonyára tévedés történt, ezek a lemezek és dúcok nem őt illetik meg és természetesen visszaküldi őket az ajándékozónak.
Nagy Imre megnyugtatta, hogy neki szánta, s meggyőződése, hogy nem fog visszaélni vele.
Árkossy István felhívta a tárlatlátogatók figyelmét, hogy a kiállított rézkarcok mind Nagy Imre présén készültek. Az öreg szerkezet számára ereklye. Úgy tekint rá, mint arra az eszközre, amelyen Nagy Imre életművének egy része készült. Ugyanakkor saját életműve is ennek segítségével teljesedett ki. A prés a két művész alkotói pályáját végigkísérte, összekötötte.
Üdítő volt hallani az Árkossy István által megosztott történetet és megtapasztalni, hogy a zsögödi mester emléke halála után félévszázaddal is él, minduntalan bukkannak elő kis történetek, emlékek és emlékfoszlányok, amelyek teljesebbé teszik a Nagy Imrével kapcsolatos ismereteket, hozzájárulva életpályája fehér foltjainak feltárásához, életműve megismeréséhez, támpontokat adva annak értelmezéséhez is.
