Bajban vannak a lapok. Világszerte, de főként Erdélyben. Az újságok növekvő előállítási és terjesztési költségeit nem tudja fedezni a csökkenő olvasótábor előfizetési díja. A politikum is elfordult a nyomtatott sajtótól, mert az nem szállítja a választási kampányt eldöntő gyűlölet faktort. Sőt gondolkodásra késztet.
Vannak lapigazgatók, főszerkesztők, akik a gazdasági szféra támogatására apellálnak. Többnyire hiába. Vannak, akik azt hozzák fel lapjuk megmentése érdekében, hogy a mértékadó média és a minőségi újságírás elengedhetetlen feltétele a demokráciának. Az elmúlt években egyre többen kongatják a vészharangot a mértékadó médiába vetett bizalom visszaesése miatt, attól tartva, hogy a negyedik hatalmi ágnak tekintett sajtó jelentőségének csökkenése a demokráciát veszélyezteti. Mértékadó és hiteles sajtó nélkül ugyanis – állítják – nincs demokratikus nyilvánosság, így a választók nem tudnak megfontolt döntést hozni és a hatalmon lévőket sem tudják elszámoltatni. Így lenne?
Svájc történelme az ellenkezőjét bizonyítja. Többségében írástudatlan népesség hozta létre a svájci demokráciát, és aztán az sokáig működött mértékadó sajtó nélkül is. 1848-ban, a modern Svájc, vagyis a szövetségi állam megalapításakor a svájciak többsége írástudatlan volt. De ha tudott volna is olvasni, akkor sem nagyon lett volna újságolvasó, hiszen nem létezett a mai értelemben vett tömegsajtó. Leginkább csak kis példányszámú, helyi újságok voltak, és ezek is a polgárság szűk rétegének szóltak, főleg színes történetecskéket közöltek, és ha voltak is hírek a lapjain, azok a helyi eseményekre fókuszáltak. Jelentőségüket jól mutatja, hogy a legnagyobb napilapból, a Neue Zürcher Zeitungból még az 1870-es években is csak napi 4 ezer példányt adtak el. A demokrácia azonban virágzott. A parlamenti választásokon a félmillió választásra jogosultnak 60-65 százaléka vett részt, az 1874-es nagy alkotmánymódosításról tartott népszavazáson 85 százalékos volt a részvétel.
A svájci demokrácia a 20. század első harmadában is jól elvolt mértékadó sajtó nélkül. Egészen 1931-ig, amikor a németországi nemzeti szocialista propaganda megfékezésére létrehozták a Svájci Rádió- és Televízió Társaságot.
Miben reménykedhetnek azok, akik ma a médiatáj elsivatagosodásától tartanak? Az elmúlt másfél évtizedben egyre nő az úgynevezett hírsivatag: az amerikai megyék felében teljesen megszűnt a helyi sajtó, és ahol van túlélő, ott is többnyire csak egy. Azok az újságok, amelyek továbbra is működnek, sokkal kevesebb pénzből gazdálkodnak, és érdemi hozzáadott érték nélküli szellemlapként vegetálnak. A munkaügyi hivatal statisztikái szerint 2004 óta közel felére csökkent az újságírók száma.
Talán az ad okot némi reményre a népuralmat féltőknek, hogy a svájci demokrácia azt is túlélte, hogy 1980-ig a médiát néhány országos közszolgálati adó uralta, és egyáltalán nem voltak jelentős helyi rádiók sem, a külföldi médiához pedig csak nagyon kevesen fértek hozzá.
A svájci történész, Ralph Pöhner publicisztikájában megjegyzi, hogy az intenzívebb hírfogyasztás nem feltétlenül teszi tájékozottabbá az embert. Egy friss német kutatást idéz, amely szerint, ha megszűnnek a helyi lapok, nő ugyan a korrupció, ám arra nem találtak bizonyítékot, hogy ilyen esetben gyengülne a demokratikus részvételi hajlandóság, és arra sem, hogy mélyülne a megosztottság.
Ha a svájci demokrácia létre tudott jönni és fenn tudott maradni egy olyan világban, ahol a kocsma, a templom és egyéb helyi közösségek jelentették a nyilvánosságot, akkor túl fogja élni a mértékadó média hanyatlását is – véli Pöhler.
De a magamfajta sajtót sirató, meggyőződéses demokrata csak csendben jegyzem meg: a kocsma, a templom és a helyi közösségek is kiürülnek, akár a valós tartalomtól az újságok.